Etiópia

Ha már az ember elmegy nyaralni, akár valami érdekes helyet is kinézhet magának. Etiópia éppen ilyen: a világ egyik legszegényebb országa, dicső múlttal, megalázó jelennel és nem létező jövővel. Annyi és annyiféle látnivalója van, hogy azzal csak olyan bejáratott úticélok, mint India, Peru vagy Olaszország tudnak versenyezni, ennek ellenére a turistabuszok és a hátizsákos hippik száma elenyésző. Ami pedig a legfontosabb, Etiópiát még normálisan elképzelni is lehetetlen otthonról - oda kell menni és megnézni.

népesség: 67 851 281 fő; GDP: 700 dollár/fő; internethasználók: 75 000 fő; forrás: CIA Factbook

Van egy brazil mondás, hogyasszongya: "Brazília a jövő országa - és az is marad". Aki pedig már járt ilyen kedvesen fejlődő országban az csakis helyeselni tud. A harmadik világ ugyanis alapvetően vidám hely, ahol bár a lakosságnak semmi pénze nincs és fiatalon hal meg, a focimeccseket legalább nagyon tudja élvezni, és hajnali háromkor a pálmakunyhójában felverve is olyat tud énekelni, hogy abból egyből cédé lesz a világzenei szekcióban. Amikor ilyen országokról hall az ember, kiváló alkalom nyílik az elmerengésre azon, hogy "hiába a sokezer kilométer és sokezer GDP/fő dollárnyi különbség, azért valahol csak egyformák vagyunk", meg hogy "nézd meg a fotókat, azért a kisgyerekek itt is mosolyogva játszanak a porban". Vannak viszont olyan rohadó csücskei is a világnak, amelyek nem igazán hajlandóak úgy viselkedni, ahogy azt egy fejlődő országtól szeretnénk: sokkal érdekesebbek, sokkal eredetibbek és sokkal, de sokkal reménytelenebbek az elvártnál.

---

Addisz Ababa egyáltalán nem a világ vége. Egyrészt egy átszállással, fél nap alatt elérhető Budapestről, másrészt meg ennek az egész világ vége dolognak nincs sok értelme. 2005-ben több hetes expedíciót kell ahhoz szervezni, hogy olyan településre juthassunk, ahol még senki nem hallott David Beckhamről, bár őszintén ez is csak feltételezés, valójában a világnak én még nem hallottam olyan pontjáról, ahol ne hallottak volna Beckhamről, pontosabban egyről igen, de ott meg a világ másik felén zajló másodosztályú krikettbajnokság eredményeiből volt naprakész az egész falu. Attól viszont, hogy még nem a világ vége, még ijesztő dolog ide éjszaka megérkezni - a repülőből csak az látszik, hogy Afrika harmadik legnépesebb városában gyakorlatilag nincsen világítás, néhány nagyobb úton és épületen kívül teljes a sötétség.

Vidám falfestmény egy vidéki etióp templomból (BM)

Hosszú ideig azt hittem, hogy az Andok reménytelen lejtőire épült bolíviai fővárosnál, La Paznál nincsen szomorúbb nagyváros, Addiszt megismerve viszont már egészen más a helyzet. Ez minden bizonnyal a legnagyobb falu a világon, ahol mindenféle várostervezés nélkül lakik együtt ötmillió ember. Nincsen városközpont, az alig száz éve alapított fővárosból ezen kívül hiányoznak még olyan dolgok is, mint Szép Épületek, Szemrevaló Utcák és Nevezetes Helyek. Ha a nyugati országok követségei és egyéb befolyási övezetei nem lennének sokméteres kerítéssel gondosan körbekerítve, tulajdonképpen nem is lehetne tájékozódni. Ja de mégis: egy etióp származású szaúdi dollármilliárdos, világosan felmérve népe szükségleteit, pár éve a város mellé húzta fel a Sheraton-lánc egyik legimpozánsabb tagját, hogy az ENSZ-nek legyen hol kárpótolnia alkalmazottait azért, hogy Etiópiában kell dolgozniuk.

Etiópia két minden szempontból elkülöníthető részre osztható. Az egyik az, amit nevezzünk az egyszerűség kedvéért kulturális Etiópiának, és az Addisztól északra elterülő, a tengerszint felett 2500 és 4000 méter között fekvő felföldet foglalja magába, ahol a nagyjából 1700 éve keresztényként élő amhara és tigrinya népcsoportok laknak. Ez Abesszínia, ahol szabadon vadászhatna Júdea oroszlánja, ha nem irtották volna ki már rég az állataikat féltő pásztorok, Hailé Szelasszié és a legenda szerint Sába királynőjének szülőföldje, ahol az etiópok szent meggyőződése szerint Axum városának egy ótvar kis kápolnájában ők őrzik az eredeti frigyládát Mózes kőtábláival, Afrika egyetlen szeglete, amelyet soha nem tudott meghódítani imperialista európai nagyhatalom (csak Olaszország röpke öt évre, de ezt tényleg hanyagoljuk el a sztori teljességének kedvéért). A mai Etiópiának a felföldön kívül eső részei, a keleti sivatagok, a nyugati gazdag kávétermelő területek és a trópusi dél a csupasz seggel rohangáló, egymással még mindig háborúzó törzseivel szinte mindenben különböznek az északi országrésztől. Itt többségben vannak a muszlimok, a többségi népcsoport az oromo, és a hangulat sokkal inkább afrikai, mint a semmihez nem hasonlítható felföldön - erről kicsit lejjebb.

Belső-Mongólia Afrikában! Etióp felföld 3000 méter felett (BM)

Etiópiában tömegközlekedéssel utazni irtózatos élmény. Előre tudtam, hogy az lesz, mert valahogy mindenki, aki már járt az országban ezt tartotta a legfontosabbnak megemlíteni, de még így is minden várakozásom alul lett múlva. Az utak borzalmas állapotban vannak, Addiszon kívül szinte semmi nincs leaszfaltozva. A buszok között egy sincs, ami húsz évnél fiatalabb lenne, viszont kétszer annyi jegyet adnak el mindegyikre, mint ahányan kényelmesen le tudnának ülni. Minden járat reggel hatkor indul, ehhez ugye öt előtt kell kelni, így az egész napos jó hangulat egyből meg van alapozva. Az etiópok nem bírják gyomorilag a kanyarokat, márpedig a felföldön más sincs, mint kanyar, így a busz fele az egész utat végigokádja. Jobb esetben csak amhara popzene üvölt, a rosszabbikban amhara harci dalok, ami leginkább úgy hangzik, mintha a Bizottság együttes legelső próbáján egyszerre ordibált volna mindenki fejhangon. A busz minden résén ömlik be a por, ami orron-fülön-szájon át eldugítja a fejet, a tizenkét órás út végén a szürke minden árnyalatában lehet köpni néhányat. Utazás közben viszont legalább viszonylagos béke van.

A gyakorlatilag két évezreden át teljes elszigeteltségben fejlődő etióp civilizáció (és ne féljünk itt a civilizáció szót használni, ha járt volna Etiópiában, még maga Samuel P. Huntington is külön fejezetet szentelt volna neki), amelyet először a pogány afrikaiak majd a muszlimok vágtak el teljesen a keresztény világ többi részétől, olyan alapvetően különbözik mindentől, amit a fehér ember képzel Afrikáról, hogy arra egyszerűen lehetetlen felkészülni. Az hagyján, hogy nincsenek szavannák meg szépen felöltözött és lelkesen szolgáló négerek, akik bwanának szólítanák az embert. A folyamatos bizalmatlanság és a néha teljesen nyílt ellenségesség, ami a felföldi etiópokból az idegen felé árad viszont csak egy ideig érdekes, a második hét után viszont már nagyon zavaró. A felföldi etióp ugyanis olyan kiválasztottnép-komplexussal rendelkezik, hogy azt a lubavicsi hászidok is megirigyelhetnék. Az általánosan elfogadott magyarázat erre az, hogy a nagy elszigeteltségükben évszázadokon át azzal tartották az etiópokban a lelket papjaik és császáraik, hogy talpon kell maradniuk, hiszen ők az Igazi Keresztények majd később az Igazi Afrikaiak. Ennek következményeként a felföldi etióp utálja a szomszéd falut (és figyelmezteti is a turistát, hogy ne menjen oda, mert biztosan kirabolják), a szomszéd törzset (civilizálatlan bunkók, nincs is ott semmi megnéznivaló) és ha tud a szomszéd országról, akkor azt is (háborúzó szemetek, plusz a nyugat kurvái).

Kedvesnek tűnő, ám könyörtelen koldusok Lalibelában (BM)

Az utazó szempontjából viszont még kellemetlenebb tény az, hogy a felföldi etióp őt ha nem is utálja, de jelenlétét leginkább azért tűri el, mert látja benne a fejőstehenet. Ha pedig a fehér ember nem hajlandó nyavalygás nélkül eljátszani ezt a szerepet, akkor olyan ellenséges reakciókkal kell szembesülnie, amilyenekkel talán sehol máshol a világon. A fehér ember étlapja az etióp éttermekben kétszer magasabb árakat tartalmaz, mint amit a bennszülöttek kapnak, a taxis nem elégszik meg egy szimpla átvágással, hanem simán tízszer annyit kér, mint honfitársaitól, valamint a felföldi etióp embernél nincs inkorrektebb alkudozó, simán képes egy kézfogással megpecsételt árat utólag megváltoztatni, amely eljárásért minden arab bazárban lincselés lenne a jutalma.

A legrosszabb viszont kétségtelenül az állandó koldulás. Tarhálásilag Indiának például elég rossz a híre, de ott ez legalább a nagyvárosokra koncentrálódik, számtalan kis faluban senki nem foglalkozik ilyesmivel. Etiópiában viszont lehetetlen megszabadulni a koldusoktól, akik tulajdonképpen nem is azok a szó szoros értelmében. Inkább arról van szó, hogy a lakosság jelentős része amint fehér embert lát, azonnal átkapcsol tarhálásba, sokan közülük pedig egészen agresszíven képesek a dolgot előadni, elutasítás esetén jöhet a kődobálás meg a köpködés. A történelmi okokról a spekuláció számos, az etióp kereszténységnek az alamizsna mindig is fontos része volt, az utóbbi húsz évben az országot lerohanó nyugati segélyszervezetek pedig csak erősítették a képet, hogy a fehér ember semmit sem szeret jobban, mint ellenszolgáltatás nélkül pénzt és ételt osztogatni. A kisebb falvakban a gyerekek száz százaléka próbál pénzt kunyerálni, a három legnépszerűbb felvezető szöveg az "I never eat", az 'I'm a student, give me pen", és személyes kedvencem, a "My mother and father are dead, please help me", ami a hiányos iskolai angolnyelv-oktatásnak köszönhetően általában csak egy elhadart "Motherfather"-re egyszerűsödött. A huszadik után már tényleg csak hangosan lehet röhögni, pedig simán lehet, hogy éppen igazat mondanak - Etiópia nyomorúságába minden belefér.

Vízgyűjtés egy kiszáradt folyómederben - nők a hamer törzsből (BM)

Szegénység máshol is van, de amivel Etiópiában lehet találkozni, az még a világ számos egyéb szerencsétlen pontjának meglátogatása után is egészen elképesztő. Sajnos nehéz eldönteni, hogy pontosan melyik is a leglerohadtabb ország, annyiféle gazdasági mutató létezik, hogy az ember azt sem tudja, hova kapkodjon. Az mindenesetre biztos, hogy bármelyiket nézzük (gyermekhalandóság, várható élettartam, GDP/fő, úthálózat fejlettsége, akármi), Etiópia stabilan az alsó húszban van, és ha kivesszük a pakliból azokat az országokat, ahol jelenleg is háború zajlik, akkor nyugodtan besorolhatjuk a legrosszabb öt közé. Etiópia mellesleg HIPC is, azaz Heavily Indebted Poor Country, mely címet a Világbank osztja ki, és magyarul azt jelenti, hogy Bazmeg Ezekről Mondjunk Le.

Ez a sok szám meg érdekes adat nem sokat mond el arról, hogy milyen igazából szegénynek lenni Etiópiában, és egy teljes ott töltött hónap után is csak halvány elképzeléseim vannak a dologról. Egy kiürült, műanyag vizespalackért Afrika más országaiban is képes összeverekedni egy kisebb falu valamennyi felnőtt férfija, Etiópia legtöbb háztartásában viszont néhány mocskos trikón és víztárolásra használt benzineskannán kívül nincsenek is a falu szélén túl gyártott tárgyak. Az etiópok nagy része pénzzel csak akkor találkozik, ha sikerül egy meggondolatlan turistát lelejmolnia, különben a lehető legprimitívebb cserekereskedelmet folytatja. Ha még mindig nem lenne világos: a szerencsétleneknek egy kurva Coca-Colára nincsen pénzük, pedig az ott csak negyven forintnyi birrbe kerül, ami a helyi pénz.

Cuki hamer kisgyerekek (BM)

Etiópiának gyakorlatilag nincsen nemzetgazdasága. A lakosság nyolcvan százaléka a föld túrásából és satnya tehenek, kecskék és tevék terelgetéséből él. Hiába ered az Egyiptomot életben tartó Nílus vízhozamának kilencven százaléka Etiópiából, mivel az országban gyakorlatilag nincsen mesterséges öntözés (és nem is lesz a közeljövőben, mert Egyiptom konkrét katonai fenyegetéssel reagál a Nílus megcsapolására irányuló minden elképzelésre), így a lakosság életben maradása csak azon múlik, hogy időben megjönnek-e a rendes évi esőzések. Ahogy azt mindenki tudja, aki próbált már síelést szervezni kora decemberre, a kurva időjárásra a világon sehol nem lehet akkor számítani, amikor tényleg fontos lenne. Ennek megfelelően Etiópiában emberemlékezet óta rendszeresek az éhínségek, az 1984-es, amelyben több százezren haltak meg az északkeleti részén, és amely az egész Live Aid kampányt eredményezte még nem is tartozott a legrosszabbak közé. Az azóta eltelt húsz évben csak az akadályozta meg az újabb, hasonló kaliberű tömeges éhhalált, hogy a nyugati segélyszervezetek évről-évre el tudnak juttatni annyi élelmiszert Etiópiába, ami éppen elég a lakosság túlnyomó többségének életben tartására. Az etióp gazdaság közben megbízhatóan fejlődik visszafelé, 2004-ben például majd négy százalékkal sikerült hátralépni.

Annak a minimális pénznek, amihez Etiópia elsősorban kávéexportból és adományokból hozzá tud jutni a huszadát mindjárt el is költi fegyverkezésre, amely arányt a világon csak 17 ország tudja lekörözni. A verseny éles, mivel a szomszédos Eritrea a GDP-jének több, mint egytizedét fordítja taposóaknákra, kalasnyikovokra és lejárt szavatosságú rakétákra, őket már csak Észak-Korea nyomja le e téren. A két szomszéd legutóbb 1997-ben esett egymásnak 300 négyzetkilométernyi kősivatag tulajdonjogáért, a határ ma is le van zárva, sőt, Etiópiában mindenki arról suttog, hogy hamarosan jön a következő menet, a hadsereg már készülődik. Az ország egyébként Kenyán kívül gyakorlatilag az összes szomszédjával állandó konfliktusban van: Szudánt ugye mindenki utálja, Szomália nem is ország, hanem orgazdák és gyilkosok gyülekezete, Dzsibuti meg visszaél azzal, hogy amióta Etiópia elvesztette az Eritrea felé vezető kijáratot a Vörös-tengerre, kénytelen ennek a miniatűr francia csatlósnak minden megalázó feltételét elfogadni, csak használhassa az ottani kikötőt.

A kötelező fotó Lalibelából (BM)

Az utóbbi harminc évben folyamatosan egyre rosszabb etiópnak lenni. Hailé Szelasszié császári diktatúrájából először Mengisztu kommunista rémuralmába sikerült lesüllyedni, majd az ő 1991-es bukása után hiába nyílt lehetőség végre valami minimális fellendülésre, az Eritreával folytatott háború és az AIDS rohamos terjedése következtében az életszínvonal csak romlott. Jelenleg az ország legalább öt százaléka HIV pozitív, ám a valós számot inkább tíz százalék körülire saccolják, és vannak olyan nagyvárosok, ahol a lakosságnak már az egynegyede várja a hamarosan eljövő halált. A kormány ezen a téren legalább megpróbál valamit tenni, a kotonreklámok tényleg a szemet kiszúrják, a hatásuk viszont nyilván elég mérsékelt egy olyan társadalomban, ahol él a babona, miszerint a HIV-fertőzött férfi meggyógyul, ha elkap egy szűzlányt, és egyébként is, ha éjfél után kefélünk, nem is lehet megfertőződni.

Szemben mondjuk Indiával vagy Kolumbiával, Etiópiának nincsenek sikertörténetei. Nincsenek sikeres szoftvercégek, de még sikeres drogbárók sem. Az utóbbi húsz évben két etióp vitte valamire: Haile Gebreselassie és Kenenisa Bekele, az előbbi kétszer, az utóbbi egyszer nyerte meg a 10 000 méteres síkfutást az olimpián. Felőlem hangozhat kegyetlenül, de az a helyzet, hogy ha van valami, amire ráillik a "failed state" kifejezés, az mindenképpen ez az ország. Etiópia egész egyszerűen alkalmatlan arra, hogy működő darabja legyen annak a világrendnek, ami tőle teljesen függetlenül kialakult, és így örökre arra van ítélve, hogy ha a nyugat folyamatosan segít, akkor egyetlen fokkal az éhhalál felett tengődjön, ha meg egyszer a fejlett országoknak sürgősen szükségük lesz az itt elköltött pénzükre is, akkor az útszélen megdögölve végezze.

Rendezett jómód, reményteli jövő - konso lányok a piacon (BM)

Miután mindezen túltettük magunkat, Etiópiában egészen elképesztő élményekben lehet részünk. A kenyai határ közelében, az Omo folyó felső folyásánál például érdemes néhány napot valamelyik kisebb törzs falujában tölteni, ahol délutánonként a férfiak egyik része tajtrészegen veri össze egymást, a másik pedig rendkívül színvonalas röplabda-mérkőzéseket vív egymással, hogy aztán teljes harci díszben gyűljenek össze a közösség egyetlen tévéje elé, és bámulják országuk első viszonylag szabad választási kampányának politikai hirdetéseit. Addisztól északra Lalibelában a keresztény világ egyik legimpozánsabb templomegyüttesét faragták ki a XII. században a puszta sziklából, de olyan szinten, hogy az eredménynek semmi szégyenkeznivalója nincs a vele egykorú, európai román templomok előtt, ráadásul ezek még ma sem múzeumok, hanem működő kegyhelyek, ahol Lee Scratch Perry hasonmásai celebrálják a misét. Az eritreai határnál, csak köteleken felmászva megközelíthető kolostorok állnak 1500 éve, ahova nem csak nők, de nőstény emlősállatok sem tehetik be a lábukat, viszont a papoknak annyi eszük azért van, hogy szabályosan kifosszák az autónál várakozó turistanőket.

Etiópia a világ egyik legkülönlegesebb országa, és egy hónap alatt szinte semmit nem értettem meg belőle. Kettőnk közül nem bennem van a nagyobb hiba.