AILÉ SZELASSZIÉ BESZÉDE

A NÉPSZÖVETSÉG KÖZGYŰLÉSE ELŐTT

 
 
 1936. JÚNIUS 30.
 
 

ELŐSZÓ

Az alábbi beszéd első ízben jelenik meg magyar nyelven teljes egészében. Forrásként az etióp császár beszédeinek angol nyelven összegyűjtött kiadása szolgált. A beszéd 1936 június 30-án hangzott el Genfben, eredetileg amhara nyelven, vagyis az uralkodó anyanyelvén. A beszédet tolmács fordította a jelenlévő küldötteknek franciára, amelyet a gyorsírók lejegyeztek, és ez a szöveg jelent meg a Népszövetség hivatalos kiadványaiban. Az általunk használt angol nyelvű kiadás mellett létezik még egy, mégpedig az, amelyet az uralkodó saját önéletrajzában közölt. Ez az írás (bár csak 1976-ban került sor első kiadására) valójában 1936— 37 folyamán született, a császár angliai emigrációja idején, majd Edward Ullendorff fordította angolra. Ez a fordítás némiképpen különbözik az általunk alapul vett szövegtől, ezért a lényegesebb eltéréseket lábjegyzetben közöltük.

I. Hailé Szelasszié 1892-ben született. 1916-tól régens (koronaherceg) Zauditu császárnő mellett, 1928-ban királlyá, majd 1930-ban császárrá koronázták. Elkötelezettje volt Etiópia modernizációjának: 1923-ban beléptette birodalmát a Népszövetségbe, 1928-ban baráti kezet nyújtott annak az Olaszországnak, amely harminckét évvel azelőtt gyarmatosítani akarta. Mussolini Olaszországa azonban 1934 decemberében határincidenst provokált az etiópiai Wal Wal oázisnál. Az ezt követő háromnegyed év alatt az etióp császár minden erőfeszítése arra irányult, hogy elkerülje a fegyveres „megoldást". Erre kényszerítette nemcsak az olasz— etióp barátsági szerződés, a Népszövetség alapokmánya, békeszeretete, de az is, hogy modern fegyverek terén Etiópia kétségbeejtő helyzetben volt. 1935 október 3-án kitört a háború. Pár nappal később a Népszövetség (másképpen Nemzetek Szövetsége) gazdasági szankciókat mondott ki Olaszország ellen, amelyek azonban nem voltak elégségesek. Mussolini villámháborúra készült, azonban De Bono tábornok képtelen volt az eredetileg tervezett pár hónap alatt befejezni a háborút, sőt 1935 késő őszére Hailé Szelasszié hadserege több fronton ellentámadásba ment át. December elején ezért De Bonót Pietro Badoglio váltotta fel, aki nem habozott a tiltott mérges gázokat bevetni. A háború gyakorlatilag ezzel dőlt el, ettől kezdve az etióp hadsereg hátrálni kényszerült és demoralizálódott — hiába harcolt maga a császár is a fronton. 1936 április végére a főváros, Addisz Ababa is kétségbeejtő helyzetbe került. Bár az etióp uralkodó maradni akart, környezete rábírta arra, hogy hagyja el birodalmát, mert emigrációban tovább folytathatja az ország védelmének irányítását. Május elején ezért elhagyta Etiópiát és Angliába utazott családjával együtt.

Ma nyilvánvalónak tűnik, hogy az olasz— etióp háborúban Etiópia volt az áldozat, Olaszország az agresszor, a tétlenül szemlélő világ nagy része pedig akarva-akaratlanul Mussolini cinkosává vált. Akkor, 1935— 36 folyamán mindez nem volt ennyire nyilvánvaló: még messze volt Albánia, Csehország vagy Ausztria megszállása. Olaszország sikerrel hitette el a világ jelentős részével, hogy jogosan cselekszik, és erre egy egész érvrendszert állítottak fel. E rendszerben a legfontosabb elem az volt, hogy meg kell védenie afrikai gyarmatait (Eritreát és Olasz-Szomáliát), amelyeket Etiópia azért fenyeget, mert kijáratot akar szerezni a tengerhez. Másodszor az „ősi római civilizáció" eszméjére hivatkozva azt hangoztatták, hogy a „barbár" Etiópiának csak hasznára válik, ha egy európai ország gyarmatává válik. Mussolini számtalanszor hangoztatta, hogy nem tesz mást, mint amit a britek tettek Dél-Afrikában, vagy a franciák Guineában — és ebben kétség kívül volt is némi igazság. Egy további érv volt, hogy Olaszország túlnépesedett és területre van szüksége. Ezzel az érvvel Mussolini sikerrel zsarolta meg Franciaországot, mondván, ha azok nem járulnak hozzá Etiópia megszállásához, kénytelen lesz Európában (a Földközi-tengeri szigeteken és a Balkánon) kárpótolni magát. A zsarolás sikerrel járt: ez volt a hírhedt Laval— Mussolini titkos szerződés 1935 januárjában. Ezek mellett — bármilyen meglepőnek tűnik is utólag — szerepet játszott az is, hogy Olaszországnak „meg kell előznie" Afrikában a japán terjeszkedést, mivel a japánok olcsó áruikkal megjelentek a kontinensen. Az igazi lélektani ok mégis az 1896-ban Aduánál elszenvedett vereségért való visszavágás volt. Abban a korban, amelyben számos európai országban legfeljebb újságokban, vagy amerikai filmek cipőpucolóiként láttak „négereket", túlzás nélkül állítható, hogy a „revans Aduáért" megfelelő indok volt: egy fekete birodalomnak nem lehetett igaza egy fehér birodalommal szemben.

Amikor Hailé Szelasszié 1936 június 30-án, Genfben kiállt a Népszövetség emelvényére, mindezzel szembe kellett néznie. Addigra már elesett az etióp főváros, Etiópia az „Olasz Birodalom" része lett, Badoglio pedig „Addisz Ababa hercege" címmel pózolt, az olasz diplomaták pedig hangosan követelték, hogy szüntessék meg Etiópia képviseletét a Népszövetségben. Így amikor a császár és kísérete belépett a terembe, az olasz delegáció tiltakozásképpen kivonult, az ott maradó olasz újságírók pedig hangosan fütyülni kezdtek, és az őrségnek kellett erőszakkal kivezetnie őket.

Az itt közölt beszédből szinte az egész konfliktus addigi története kirajzolódik. A részletek iránt érdeklődő olvasó azonban magyar nyelven haszonnal forgathatja Ormos Mária „Háború Etiópia földjén" c. könyvét (Bp., 1970.).

FELHÍVÁS A NEMZETEK SZÖVETSÉGÉHEZ

Én, I. Hailé Szelasszié, Etiópia Császára, azért vagyok ma itt, hogy követeljem a népemnek járó igazságot, és azt a támogatást, amelyet nyolc hónappal ezelőtt ígértek meg, amikor ötven nemzet jelentette ki, hogy ez az agresszió megsértette a nemzetközi szerződéseket.

Nincs rá precedens, hogy egy államfő maga szólaljon fel e gyűlés előtt. Azonban nincs precedens arra sem, hogy egy nép ilyen igazságtalanság áldozatává váljék és az fenyegesse, hogy magára hagyják agresszorával. Ugyanígy nincs példa arra sem, hogy egy állam ki legyen téve barbár szándékok szisztematikus megsemmisítésének, megsértve minden ünnepélyes ígéretet, amelyet a föld nemzetei tettek, hogy ártatlan emberi lények ellen nem alkalmazzák a szörnyű gázok iszonyatos mérgét. Az Etióp Birodalom feje azért jött Genfbe, hogy védelmébe vegye szenvedő népét, amely ősi függetlenségét védi, hogy eleget tegyen e legfőbb kötelességének, miután hadserege élén maga is kivette részét a harcból. Imádkozom a Mindenható Istenhez, hogy kímélje meg a nemzeteket az olyan iszonyatos szenvedésektől, mint amilyet népemnek okoztak, és amelynek a társaságomban lévő urak szemtanui voltak. Mivel a Genfben összegyűlt államok férfiak, nők és gyermekek millióinak az életéért felelősek, kötelességem tudomásukra hozni, milyen veszély fenyegeti őket, ezért felvázolom azt a sorsot, amelyet Etiópia elszenvedett.

Az olasz kormány nemcsak katonák ellen folytat háborút. Mindenek előtt az ellenségeskedésektől távolabb eső lakosságot támadták meg azért, hogy terrorizálják és megsemmisítsék őket. Kezdetben, 1935 vége felé, az olasz légierő könnygáz-bombákat dobott hadseregemre. Ezek hatása azonban csekély volt. A katonák megtanultak szétszóródni, és megvárni, amíg a szél gyorsan szétszórja a mérgező gázokat. Az olasz légierő ezután mustárgázt kezdett használni. Folyadékkal teli hordókat dobtak a fegyveres csoportokra. Azonban ezzel sem érték el céljaikat, mert a folyadék csak néhány katonát ért el, és maguk a földön heverő hordók figyelmeztették a csapatokat és a lakosságot a veszélyre. A vereségtől félve, egyidőben a Makallé bekerítését célzó hadműveletekkel érkezett meg az olasz parancs, amely bevezette azt az eljárást, amelyet kötelességem a világ elé tárni. Különleges szórófejeket szereltek a repülőgépek alvázára, amelyek a terület széles sávjai felett porlasztották szét a lágy, halált hozó esőt. Kilenc, tizenöt, tizennyolc repülőgépből álló csoportok követték egymást, így az általuk kibocsátott pára összefüggő leplet képezett. Így történhetett, hogy 1936 januárjának végétől katonákat, nőket, gyermekeket, háziállatokat, folyókat, tavakat és legelőket áztatott folyamatosan a halálos eső. Azért, hogy szisztematikusan meggyilkoljanak minden élő teremtményt, azért, hogy biztosan megmérgezzék a vizeket és a mezőket, az olasz parancs újra meg újra föléjük rendelte a repülőgépeket. Ez volt hadviselésük legfőbb módja.

Pusztítás és terror

Ez a kifinomult barbarizmus pusztulást és terrort hozott a terület legsűrűbben lakott részeire, éppen azokra, akik a legtávolabb költöztek az ellenségeskedések színhelyétől. A cél az volt, hogy elhintsék a félelmet és a halált Etiópia területének nagy részén.

A félelmetes taktika sikerrel járt. Az emberek és az állatok megadták magukat. Bárki, akit megérintett a repülőgépekből aláhulló halálos eső, sikoltott fájdalmában. Mindenki, aki ivott a mérgezett vízből vagy evett a fertőzött ételből, átadta magát a szörnyű szenvedésnek. Tízezrek estek el, akik az olasz mustárgáz áldozatává váltak. Azért döntöttem úgy, hogy eljövök Genfbe, hogy feltárjam a civilizált világ előtt azokat a szörnyűségeket, amelyeket Etiópia népe ellen elkövettek. Rajtam és bátor fegyvertársaimon kívül senki más nem hozhat letagadhatatlan bizonyítékot. A küldötteim által a Nemzetek Szövetségéhez intézett felhívások minden válasz nélkül maradtak — mert küldötteim nem voltak szemtanuk. Ez az, amiért úgy döntöttem, hogy eljövök és magam teszek tanúbizonyságot a népem ellen elkövetett bűnök ellen, és figyelmeztetem Európát arra a sorsra, amely reá vár, ha fejet hajt a kész tények előtt.

Vajon szükséges-e emlékeztetni a Közgyűlést az etióp dráma különböző állomásaira? Húsz év óta, trónörökösként, a birodalom régenseként, csakúgy mint császárként, soha nem szűnt meg igyekezetem, hogy elhozzam országomba a civilizáció eredményeit, és különösen, hogy jószomszédi kapcsolatokat alakítsak ki a szomszédos hatalmakkal. Ennek különösen nagy sikere volt az 1928-ban Olaszországgal megkötött barátsági szerződés, amely kifejezetten megtiltja a fegyveres erő alkalmazását bármilyen kifogással, az erő és a nyomásgyakorlás helyébe a békéltetést és a választott döntőbíróságot helyezve, amelyekre a civilizált nemzetek a nemzetközi rendet alapozták.

Még egységesebb ország

A Tizenhármas Bizottság 1935 október 5-én kelt beszámolójában elismerte erőfeszítéseimet és eredményeimet, amelyeket elértem. A kormányok azt gondolták, hogy Etiópia belépése a Szövetségbe új garanciát ad területi integritásának és függetlenségének megőrzéséhez, egyúttal pedig segít elérni a civilizáció egy magasabb fokát. Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha ma Etiópiában nagyobb zűrzavar és bizonytalanság lenne, mint 1923-ban. Éppen ellenkezőleg, az ország még egységesebb és a központi hatalom erősebb.* Még ennél is nagyobb eredményeket érhettem volna el népem számára, ha az olasz kormány, amely lázadásokat szított és felfegyverezte a lázadókat, nem gördített volna mindenféle akadályt ennek útjába. Valóban, a római kormány, mint azt ma nyíltan vallja, sohasem szűnt meg Etiópia meghódítására készülni. A barátsági szerződés, amelyet velem aláírtak, nem volt őszinte — egyedüli céljuk az volt, hogy eltitkolják előlem valódi szándékukat. Az olasz kormány kijelentette, hogy tizennégy éven át készült a jelenlegi hódításra. Ezzel elismerik, hogy amikor 1923-ban támogatták Etiópia felvételét a Nemzetek Szövetségébe, amikor 1928-ban megkötötték a barátsági szerződést, és amikor aláírták a háborút törvényen kívül helyező párizsi paktumot, akkor becsapták az egész világot. Az etióp kormány ezen ünnepélyes szerződésekkel további biztonsági garanciákat adott, amelyek által lehetővé vált, hogy tovább haladjon a reformok különleges útján, amelyen elindult, és amelyhez minden erejéből és szívéből ragaszkodott.

A Wal-Wal-ügy

A Wal-Wal-i incidens 1934 decemberében villámcsapásként ért. Az olasz provokáció nyilvánvaló volt, így nem haboztam a Nemzetek Szövetségéhez fordulni. Az 1928-as szerződésre hivatkoztam és az Egyezségokmány alapelveire — vagyis békéltetési és döntőbírósági eljárást szorgalmaztam. Azonban Etiópia számára sajnálatos módon éppen ebben az időben döntött úgy egy bizonyos kormány, hogy az európai helyzet miatt minden áron meg kell nyernie Olaszország barátságát. Az ár, amit ezért fizetett, az volt, hogy átengedte Etiópia függetlenségét az olasz kormány étvágyának. Ez a titkos megállapodás, az Egyezségokmány tilalma ellenére, nagy befolyást gyakorolt az események láncolatára. Etiópia és az egész világ ennek a végzetes következményeitől szenvedett és szenved ma is.

Az Egyezségokmány első megsértését számtalan másik követte. A római kormány, amely magát az Etiópia elleni politikára felbátorítva érezte, lázas háborús előkészületekbe kezdett, azt gondolva, hogy az összpontosított nyomás, amelyet az etióp kormányra kifejtettek, úgysem lesz képes legyőzni népem ellenkezését az olasz uralommal szemben. Az idő eljött, és mindenféle bonyodalmat támasztottak, hogy feltartsák a békéltető és döntőbírósági eljárást. Akadályok egész sorát gördítették az eljárás útjába. Az államok megkísérelték elejét venni, nehogy az ő soraikból találjon bírákat az etióp kormány, és amikor végre felállt a bíróság, nyomást gyakoroltak rá, hogy Olaszországnak kedvező döntést hozzon. Mindez hiába való volt: a bírák, akik között két olasz tisztviselő is volt, arra kényszerültek, hogy egyhangúan kijelentsék, a Wal Wal incidensben, csakúgy mint a későbbi incidensekben, Etiópiát nem terheli nemzetközi felelősség.

Erőfeszítések a békéért

E döntést követően az etióp kormány őszintén azt gondolta, hogy a békés kapcsolatok korszaka kezdődhet el Olaszországgal. Barátilag nyújtottam kezemet a római kormány felé.

A közgyűlést a Tizenhármas Bizottság tájékoztatta 1935 október 5-én, az 1934 decembere és 1935 október 3-a közötti eseményekről. Elegendő, ha e beszámolóból csak néhányat, a 24., 25., és 26. számú részeket idézem. „Az olasz memorandum (amely az olasz sérelmeket tartalmazza) 1935 szeptember 4-én került a Tanács asztalára, míg Etiópia első felhívása 1934 december 14-én kelt. E két dátum közötti időszakban az olasz kormány ellenezte, hogy a Tanács foglalkozzon a kérdéssel, azon az alapon, hogy az egyetlen elfogadható eljárásról az 1928-as olasz— etióp szerződés gondoskodik. Továbbá az egész periódus alatt folyt az olasz csapatok Kelet-Afrikába való szállítása. Ezeket a behajózott csapatokat az olasz kormány azzal indokolta a Tanács előtt, hogy gyarmatait meg kell védenie a fenyegető etióp készülődés miatt. Éppen ellenkezőleg, Etiópia felhívta a figyelmet Olaszország hivatalos nyilatkozataira, amelyek véleménye szerint nem hagynak kétséget „az olasz kormány ellenséges szándékai felől." Az etióp kormánynak a vita kezdetétől a békés megállapodás volt a célja. Ezért az Egyezségokmány eljárásához folyamodott. Az olasz kormány azonban mereven ragaszkodott az 1928-as olasz— etióp szerződés előírásaihoz, így az etióp kormány ezt elfogadta. Változatlanul azt mondtuk, hogy elfogadjuk a döntőbíróság határozatát, még akkor is, ha az ellenünk irányul. Elfogadtuk, hogy Wal-Wal hovatartozásának kérdésével a döntőbíróság nem foglalkozhat, mert az olasz kormány ebbe nem egyezett bele. Kértük a Tanácsot, hogy küldjön ki semleges megfigyelőket, és felajánlottuk, hogy elküldünk bármilyen anyagot, amely a Tanács döntéséhez szükséges. A Wal-Wal vita végül döntőbíróság elé került, azonban az olasz kormány részletes memorandumot nyújtott be a Tanácshoz, hogy kinyilvánítsa cselekvési szabadáságát. Ebben kijelentették, hogy Etiópia nem az Egyezségokmány szellemében járt el. Azt állították, hogy „mivel ez a kérdés érinti az olasz biztonságot és civilizációt,... ezért elmulasztaná legalapvetőbb kötelességét, [mert] Etiópia iránt egyszer s mindenkorra elvesztette minden bizalmát, [ezért] fenntartja magának a teljes szabadságot, hogy bármilyen eszközt igénybe vegyen, amely szükséges lehet ahhoz, hogy szavatolja gyarmatai védelmét és megőrizze érdekeit."

A megszegett Egyezségokmány

Ezek a mondatok tehát a Tizenhármas Bizottság beszámolójából származnak, amelynek nyomán a Tanács és a Közgyűlés egyhangúan elfogadta azt a döntést, hogy az olasz kormány megszegte az Egyezségokmányt, azaz agresszor. Nem késlekedtem kijelenteni, hogy nem kívántam a háborút, amelyet rám kényszerítettek, és kizárólag népem függetlenségéért és integritásáért fogok küzdeni, és hogy ebben a küzdelemben minden olyan kis állam ügyét védelmeztem, amely egy hatalmas szomszéd fenyegetésének van kitéve.

1935 októberében az az ötvenkét nemzet, amely ma engem hallgat, arról biztosított, hogy az agresszor nem győzhet, és az Egyezségokmány eszközeit fogják alkalmazni, hogy biztosítsák a jog uralmát és az erőszak bukását. Arra kérem az ötvenkét nemzetet, hogy ma sem feledkezzen el arról a politikáról, amely mellett nyolc hónappal ezelőtt elkötelezték magukat, és amelyben bízva népem ellenállását irányítottam az ellen az agresszor ellen, amelyik őket vádolta a világ előtt. Fegyvereim, a tüzérség, a muníció, az egészségügyi szolgálat kis száma, a légierő teljes hiánya ellenére a végsőkig bíztam a Szövetségben. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy egy magányos agresszor sikeresen dacolhat ötvenkét nemzettel, beleértve a világ leghatalmasabbjait. Magamat hűen a szerződésekhez tartva nem tettem háborús előkészületeket, bizonyos európai kisállamok példáját tartva szemem előtt. Amikor a veszély egyre nagyobb lett, a népemnek kijáró felelősség miatt 1935 első hat hónapjában megkíséreltem fegyvereket vásárolni. Számos kormány embargót léptetett életbe, hogy ezt megakadályozza, mialatt az olasz kormány minden segítséget megkapott, hogy a Szuezi-csatornán át folyamatosan és ellenvetés nélkül szállítson csapatokat, fegyvereket és lőszert.

Mozgósításra kényszerítve

1935 október 3-án az olasz csapatok behatoltak területemre. Néhány órával később általános mozgósítást rendeltem el. A béke megőrzése iránti vágyam miatt, egy nagy európai államnak a Világháború előestéjén mutatott példáját követve, csapataimat harminc kilóméterre visszavontam, hogy elejét vegyem minden provokációnak. A háború mégis kitört, és azon a módon folyt, amelyet korábban ismertettem a Közgyűlés előtt.

Ebben az egyenlőtlen küzdelemben az egyik kormány több, mint negyvenkét millió lakosának parancsol, különféle gazdasági, ipari és technikai lehetőségekkel rendelkezik, amelyek lehetővé teszik, hogy halálos fegyverek korlátlan mennyiségét állítsák elő, míg a másik oldalon egy húszmillió lakosú kis nép, amelynek az oldalán nincsenek fegyverek, lehetőségek, csak ügyének igaza, és a Nemzetek Szövetségének ígérete. Milyen valódi segítséget adott Etiópiának az az ötvenkét nemzet, amely kijelentette, hogy a római kormány súlyosan megsértette az Egyezségokmányt, és vállalta, hogy megakadályozza az agresszor győzelmét? Vajon minden tagállam úgy tekintette-e az agresszorra, mintha a háború ellene irányulna, miként azt az Egyezségokmány 15. cikkelye értelmében vállalták? Minden reményemet e kötelezettségvállalások végrehajtásába helyeztem. Bizalmamat megerősítették a Tanács ismételt nyilatkozatai, hogy nem ismerik el az agressziót, és az erőszak kénytelen lesz maghajolni a jog előtt.

1935 decemberében a Tanács egészen világossá tette, hogy érzései összhangban vannak azoknak a népeknek a millióival, akik a világ minden részén tiltakoztak az Etiópia feldarabolására irányuló előterjesztés ellen. Folyamatosan ismételték, hogy a konfliktus nem csupán az olasz kormány és a Nemzetek Szövetsége között áll fenn, és ez az, amiért személyesen utasítottam vissza minden olyan javaslatot, amelyet az olasz kormány terjesztett elő, és amelyek személy szerint engem előnyökhöz juttattak volna, mert ezzel elárultam volna népemet és a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányát. Minden olyan kis nép ügyét védtem, amelyet agresszió fenyeget.

Mi lett az ígéretekből?

Mi lett azokból az ígéretekből, amelyeket nekem tettek még 1935 októberében? Fájdalommal, de meglepetés nélkül állapítottam meg, hogy három hatalom teljesen semmibe veszi az Egyezségokmány alapján vállalt kötelezettségeit. Olaszországgal fennálló kapcsolataik arra késztették őket, hogy visszautasítsanak minden olyan eszközt, amely megállíthatja az olasz agressziót. Sőt, mélyen kiábrándító volt számomra tapasztalni egy bizonyos kormány hozzáállását, amely folyamatosan hangoztatta az Egyezségokmány következetes betartását, ugyanakkor fáradhatatlanul azon ügyködött, hogy megakadályozza annak alkalmazását. Amint bármilyen olyan intézkedés lehetősége merült fel, amely gyors hatást érhetett volna el, azonnal különféle előterjesztések születtek abból a célból, hogy megcsorbítsák az intézkedés hatékonyságát. Vajon az 1935 januári titkos szerződés a magyarázat e fáradhatatlan obstrukcióra?

Az etióp kormány soha nem várta el más államoktól, hogy katonáik vérét ontsák az Egyezségokmány védelmében, amikor saját érdekeik nem forognak kockán. Az etióp harcosok csak anyagi támogatást kértek, hogy megvédjék önmagukat. Számos alkalommal kértem pénzügyi támogatást hadi felszerelések vásárlásához. Ezt folyamatosan megtagadták tőlem. Akkor hát valójában mi értelme van az Egyezségokmány 16. cikkelyének és a kollektív biztonságnak? Az etióp kormány kénytelen volt titokban igénybe venni a Dzsibuti— Addisz Ababa vasútvonalat, hogy ellássa az etióp erőket. Jelen pillanatban ez a fő, ha nem az egyetlen utánpótlási lehetőség az olasz megszálló hadsereg számára. A semlegesség szabályai alapján meg kellene tiltani az olasz erők számára történő szállításokat, azonban itt többről van szó, mint semlegességről, mert ugyan a 16. cikkely alapján a Szövetség minden tagállamának kötelessége a semlegesség, de nem azért, hogy ezzel az agresszort, hanem hogy az agresszió áldozatát segítsék. Figyelembe vették az Egyezségokmányt? Ma figyelembe veszik?

Bizonyos Hatalmak kormányai, köztük a Nemzetek Szövetségének legbefolyásosabb tagjai, végül olyan helyzetet idéztek elő parlamentjeikben, hogy amióta az agresszor sikeresen elfoglalta az etióp terület nagy részét, azóta nem szándékoznak folytatni semmiféle gazdasági és anyagi eljárás alkalmazását, amelyet az olasz kormány ellen bevezettek. Ezek azok a körülmények, amelyek miatt az argentín kormány kérésére a Nemzetek Szövetségének Közgyűlése megállapította, hogy a helyzetet az olasz agresszió idézte elő. Kijelentem, hogy a probléma, amely ma a Közgyűlés előtt fekszik, sokkal nagyobb. Nem csupán az olasz agresszió rendezéséről van szó.

A fenyegetett szövetség

A kollektív biztonságról és magáról a Nemzetek Szövetségének a létéről van szó. Ez az a bizalom, amelyet minden állam a nemzetközi szerződésekbe fektetett. Ez azoknak az ígéreteknek az értéke, amelyeket a kis államoknak tettek, hogy elismerik és megvédik integritásukat és függetlenségüket. Ez az államok egyenlőségének az elve, máskülönben a kis államok vazallusi kötelékbe kényszerülnek. Egyszóval, a nemzetközi erkölcsről van szó. Egy szerződés alá kanyarított aláírás csak addig van érvényben, ameddig az aláíró hatalom saját, közvetlen és azonnali érdekeit szolgálja?

Sem fanyalgással, sem a vita alóli kibúvással nem oldódik meg a probléma. Ezt nyíltan a Közgyűlés figyelmébe ajánlom. Akkor, amikor népemet a megsemmisülés fenyegeti, amikor a Szövetség támogatása egycsapásra megszűnhet, szabad-e teljesen őszintén, elhallgatás nélkül beszélnem, oly közvetlenséggel, amelyet a Szövetség tagállamai között az egyenlőség szabálya megkövetel?

Az Úr Kiráyságán kívül, nincs e földön olyan nemzet, amely felette állna a másiknak. Megtörténhet, hogy egy erős kormány úgy gondolja, büntetlenül elpusztíthat egy gyenge népet, aztán amikor üt az óra, ez a gyenge nép a Nemzetek Szövetségéhez fordul, hogy az teljes szabadságával ítélkezzen. Isten és a történelem emlékezni fog az Önök ítéletére.

A visszavont segítség

Hallottam, hogy kijelentették, az alkalmazott szankciók elégtelenek voltak, nem érték el céljukat. Nincs az az idő és körülmény, amelyek mellett a szándékosan hatástalan és szándékosan rosszul alkalmazott szankciók megállíthatták volna az agresszort. Ez nem az az eset, amikor lehetetlen lett volna megállítani az agresszort, hanem az, amikor visszautasították, hogy megállítsák az agresszort. Amikor Etiópia azt kérte és kéri, hogy adjanak neki gazdasági segítséget, ezt lehetetlen lett volna teljesíteni két ország, pontosabban két olyan ország részéről, amelyek megtagadták, hogy szankciókat alkalmazzanak az agresszor ellen, hiszen a Szövetség garantálja a gazdasági segítséget még békeidőben is?

Szembesülve azzal, hogy az olasz kormány számos alkalommal megszegett minden nemzetközi szerződést, amelyek tiltják a fegyveres megoldást, és szembesülve a hadviselés módjával, fájdalmas tudomásul vennem, hogy a mai előterjesztés arra irányul, hogy megszüntessék a szankciókat. Ez az előterjesztés valójában nem azt jelenti-e, hogy Etiópiát odavetik az agresszornak? Annak a napnak az előestéjén, amikor minden erőmmel megkíséreltem megvédeni népemet e Közgyűlés előtt, ez az előterjesztés nem fosztja-e meg Etiópiát az utolsó esélytől is, hogy támogatást és garanciát kapjon a tagállamoktól? Ez-e az az irány, amelyet a Nemzetek Szövetsége és minden tagállama jogosan vár el a Nagyhatalmaktól, amikor kijelentik, hogy joguk és kötelességük a Szövetség akcióját vezetni? Szembesítették-e az agresszort kész tényekkel, helyrehozták-e az államok az erőszak előtti megalázkodás szörnyű precedensét? Az Önök Közgyűlésének minden bizonnyal javaslatokkal kell majd élnie, hogy megreformálják az Egyezségokmányt és hogy még hatásosabb garanciát nyerjenek a kollektív biztonság érdekében. De vajon az Egyezségokmány-e az, amely reformokra szorul? Milyen célkitűzésnek lehet bármilyen értéke, ha maga a megvalósításra vonatkozó szándék hiányzik? A nemzetközi erkölcsről van szó, és nem az Egyezségokmány cikkelyeiről.

Az etióp nép részéről, amely tagja a Nemzetek Szövetségének, kérem a Közgyűlést, hogy vessen be minden eszközt, amely alkalmas arra, hogy biztosítsa az Egyezségokmány tiszteletben tartását. Ismételten tiltakozom a szerződések megsértése ellen, amelyeknek az etióp nép áldozatul esett. Az egész világ színe előtt kijelentem, hogy Etiópia császára, kormánya és népe nem fog meghajolni az erőszak előtt és hogy fenntartják igényüket arra, hogy minden rendelkezésükre álló eszközt alkalmazzanak a jog győzelmének és az Egyezségokmány tiszteletben tartásának biztosítása érdekében. Kérdem azt az ötvenkét nemzetet, amelyek ígéretet tettek az etióp népnek, hogy segítik az agresszor elleni ellenállásban, mit szándékoznak tenni Etiópia érdekében? És a Nagyhatalmak, amelyek a kollektív biztonság ígéretét tették a kis népeknek, amelyekre annak a fenyegetésnek a súlya nehezedik, hogy egy napon Etiópia sorsát szenvedik el, milyen eszközöket szándékoznak igénybe venni? Világ küldöttei! Azért jöttem Genfbe, hogy lerójam köztetek egy állam fejének legfájdalmasabb kötelességét. Milyen választ vigyek népemnek?