Gandhi jómódú család sarja, a hinduizmus Dzsaina-felekezetéhez tartozik. A Dzsaina-vallás egyesíti magában az õsi hindu világnézetet a buddhizmus vallásbölcseleti eredményeivel. Mindkettõnek alaptétele az ahimszá (minden élet kímélete, a mindennel szemben való ártalmatlanság) és a maitri (a szeretet, amely nem csak az emberekre, hanem az élõk egész világára kiterjed). Gandhi, miután középiskoláit Indiában elvégezte, Angliába ment, hogy jogi pályára készüljön. Mint ügyvéd tért vissza Indiába - de késõbb abbahagyta az ügyvédi gyakorlatot, mert arra a meggyõzõdésre jutott, hogy "a törvénykezés oly módszer, amely erõszak alkalmazásával akar igazságot tenni". Az erõszakot pedig Gandhi is - mint Jézus - elvakult, célra nem vezetõ ténykedésnek ismerte fel. "Aki karddal öl, kard által vész el" - erõszak erõszakot szül, az akció és reakció természeti törvényénél fogva. Az erõszak tehát nem alkalmas arra, hogy nagy és nemes célokat végsõ diadalra juttathasson.

Nyilvános szereplését 1893-ban kezdte meg Brit Dél-Afrikában. Natalban sok hindu munkás élt. Gyalázatos bánásmódban részesültek, de a munka-konkurrenciától szított gyûlölködés még ezzel sem elégedett meg, hanem odáig ment, hogy a hindukat deportáltatni akarta. A dél-afrikai hinduk Gandhihoz folyamodtak s õ nyomban segítségükre sietett. Natalban aztán felvette a harcot a kizárási törvény ellen, de nem állt meg ennél, hanem azt a célt tûzte ki, hogy a hinduk teljes egyenjogúsítását és polgárjogaik elismertetését keresztülvigye.

Az erõszaknélküli ellenállás (nem passzivitás, sõt ellenkezõleg: a legnagyobb fokú aktivitás, mely azonban kikapcsolja az agresszív elemet)elve volt az az alap, amelyre Gandhi a küzdelem akcióját helyezte. Durban közelében telepet létesített s oda gyûjtötte a dél-afrikai hinduk tömegét. Hogy a hinduk igénytelenségét s ezzel az ellenálló erõt is fokozza, Gandhi szegénységi fogadalmat tétetett híveivel, mint ahogy maga is már letette ezt a fogadalmat, miután vagyonát a telep céljaira áldozta. Ezután kimondotta az "együttmûködés megszüntetését", ami abban különbözött a sztrájk fogalmától, hogy nem bizonyos anyagi elõnyöket akart kicsikarni vele, hanem a hinduk jogos emberi méltóságának és szabadságának elismerését. Támadások, bántalmazások és súlyos inzultusok egyre-másra érték Gandhit és híveit, de elhatározásukat nem ingathatták meg; Gandhi kimondotta, hogy az erõszakoskodással nem szabad erôszakos módon szembeszállni ("Én pedig mondom néktek, hogy a gonosznak ne álljatok ellene gonosszal..." Máté 5.39.) - s õ maga adott példát a végsõkig menõ béketûrésre. Az igazsághoz rendületlenül ragaszkodott és nem tûrte, hogy a nemes ügyet méltatlan eszközök alkalmazásával szennyezzék be. A cél nem szentesítheti az eszközöket - ez hitvallásának egyik fõ alapelve. S ezt a gyakorlatban is keresztülvitte: mikor 1899-ben kitört az angol-búr háború, legott véget vetett az együtt-nemmûködésnek. Azt tartotta, hogy nem szabad kihasználni az ellenfél szorult helyzetét, mert ez olyan lenne, mintha orvul hátba támadná. A hinduk ezreibõl vöröskeresztes különítményeket alakított s ezek az õ vezetése alatt a háború folyamán halálmegvetõ bátorsággal a legnagyobb tûzben is teljesítették önként vállalt nehéz kötelességüket. A háború végeztével azonban ismét megszüntették az angolokkal az együttmûködést. 1904-ben Johannesburgban pestisjárvány tört ki; Gandhi azonnal megszüntette a non-cooperationt és járványkórházat rendezett be a hindu telepen. Hívei mint ápolók és betegszállítók mûködtek, - hogy a veszély elmúltával ismét visszavonuljanak a közös tevékenység terérõl. A zulu-lázadás alkalmával Gandhi megint sebesülthordozó különítményeket alakított, majd ismét visszatért az együtt-nemmûködéshez. Ez évek folyamán Gandhi többször részesült a kormány legmagasabb elismerésében - és többször került a közönséges gonosztevõk börtönébe is, mikor ismételten kimondta az együttmûködés megszüntetését.

Közben több ízben megtámadták: nem egyszer hagyták végbefagyva az útszélen heverni, abban a hiszemben, hogy végeztek vele. Gandhi kezét sem emelte fel bántalmazóival szemben, békésen, nyugodtan fogadta a csapásokat, amelyeket a merénylõk halálosnak szántak. Egyszer revolvergolyó terítette le: midõn a kórházban magához tért, elsõ szavával büntetlenséget kért a merénylõ számára. És végül mégis diadalmaskodott: húszévi rettentõ megpróbáltatások és szenvedések után teljes gyõzelem koronázta Gandhi mûvét. Birodalmi bizottság vette kezébe a dél-afrikai ügyet - mindenben el kellett ismerni Gandhi igazát és 1913-ban törvénnyel garantáltatott a dél-afrikai hinduk egyenlõsége és polgárjoga. Gandhi bebizonyította, hogy az erõszakot egyedül béketûréssel, a gyûlöletet csak szeretettel lehet legyõzni.

Gandhi ekkor visszatért Indiába, hol a szabadságmozgalom hívei vezérként fogadták. Ám alig látott hozzá a szervezéshez, kitört a világháború. Gandhi hû maradt elvéhez - hatalmas tekintélyének szavával intette India népeit, hogy nem szabad visszaélniük Anglia súlyos helyzetével. Az indiaiak becsülettel álltak a brit birodalom mellett és nagy szolgálatokat tettek az angoloknak a világháborúban. Maga Gandhi Londonba sietett, hogy ismét hindu vöröskeresztes különítményeket szervezzen. A hinduk ígéreteket is kaptak, hogy a háború múltával komolyan fontolóra veszik India követeléseit és lépéseket tesznek az indiai autonómia (szvarádzs) megalkotására. A háború véget ért, de az ígéreteket nem váltották be. Mi több, a Rowlatt-törvény még jobban megszorította India jogait és elviselhetetlen járommá tette a birodalomtól való függést. Anglia bizalmatlansággal viszonozta India lojális magatartását. Egész India felzúdult és egyedül Gandhinak és híveinek köszönhetõ, hogy nem tört ki véres és borzalmas forradalom. A szabadságmozgalom elsõ jelenségeire az angolok - a régi nyugati recept szerint - tûzzel-vassal próbálták leszerelni India megmozdulását. Az amritszári vérfürdõ (1919), ahol békés, fegyvertelen hindu férfiak, nõk és gyermekek tömegét kaszálták le a brit gépfegyverek, s a pandzsábi atrocitások (az úgynevezett Guru-kabagh afférrel kapcsolatban) a tébolyult hatalmi láz legégbekiáltóbb példáit adták. De Gandhi s India hite erõsebbnek bizonyult a gépfegyvereknél. A mozgalom hatalmas arányokat öltött és vezérlõ eszméívé azok az elvek váltak, amelyeknek Gandhi szerényebb keretek közt már egyszer diadalt szerzett Dél-Afrikában.

Aki "erõszaknélküli" akar lenni, annak nem szabad haragot éreznie a megsértõje iránt. Nem szabad rosszat kívánnia neki. Nem szabad átkoznia. Nem szabad testi sértést okozni neki. Nyugodtan el kell fogadnia minden rosszat, amit üldözõje alkalmaz vele szemben. Az erõszaknélküliség: teljes hiánya minden rosszakaratnak bármi vagy bárki iránt, ami vagy aki csak él. Magába foglalja az emberinél alantasabb fokon álló életet is, és még a vadállatokat és kártékony férgeket sem zárja ki. Nem arra való, hogy pusztító indulatainkat táplálja. Ha ismernénk Teremtõnk szándékait, az említett élõlények számára is felismernénk az õket megilletõ helyet a teremtés mûvében. Az erõszaknélküliség tehát alkalmazásában nem egyéb, mint jóakarat minden élettel szemben. Tiszta szeretet. Fölleltem a hinduk szentírásaiban, a Bibliában és a Koránban.

Az erõszaknélküliség a tökélynek egyik állapota. Jelenti a célt, amely felé az emberiség természettõl fogva, ha talán öntudatlanul is halad. Az ember nem válik istenivé, ha eléri azt a fokozatot, hogy hibátlanság megtestesítõje lesz. Talán csak akkor válik igazán emberré. Azon a fokon, amelyen ma állunk, részben emberek, részben állatok vagyunk és tudatlanságunkban s önhittségünkben azt állítjuk, hogy mivoltunk céljának híven megfelelünk, ha az ütést ütéssel viszonozzuk és az ehhez szükséges haragot forrni engedjük. Mi hitünknek valljuk, hogy a megtorlás a lét törvénye, holott a szentírásokban azt találjuk, hogy a megtorlás soha sincs elõírva számunkra, legfeljebb megengedhetõ. Önmagunk legyõzése: ez az elõírás. Létünk törvénye az önmagunk legyõzésében áll. Enélkül nem lehet elérni a tökély legmagasabb fokát. Eszerint a szenvedésben találjuk meg az emberi faj legfõbb jellemzõ vonását.

A cél pedig egyre távolodik elõlünk. Minél nagyobb a haladás, annál nagyobb mértékben ismerjük meg fogyatékosságunkat. Az elégtétel a törekvésben rejlik, nem az elérésben. A legnagyobbrendû törekvés jelenti a legnagyobb diadalt. És ha világosabban mint valaha felismerem is, mily messze vagyok még a céltól, a tökéletes szeretet törvénye akkor is létem törvénye marad. És minden ballépésnek csak annál erõsebben kell törekvésemet sarkalnia..."

"...Feltéve, hogy jó munkatársak akadnak, a törvénynek ily korlátozott mértékben való alkalmazását még nagy tömeg is rövid idõ alatt megértheti és követheti. Ha meg akarja állni a helyét, akkor még ennek a korlátozott megvalósításnak is ki kell állnia ugyanazokat a próbákat, amelyeknek az egész alá volna vetve. Egyetlen csepp víznek a vegyelemzésben ugyanazt az eredményt kell adnia, mint az egész tengernek. Akármelyik felebarátommal szemben tanúsított erõszaknélküliségem nem lehet más természetû, mint az általánosságban mindenkivel és mindennel szemben tanúsított erõszaknélküliségem. Ha én a felebarátom iránt érzett szeretetemet kiterjesztem a nagy Egészre, szeretetemnek akkor is ugyanazokat a próbákat kell kiállnia. E törvény bizonyos alkalmazása politikává válik, ha térben és idõben megvalósítják..."

Korunkban, mely a nyers erõ kora, szinte nem is tartanák lehetségesnek, hogy valaki meg merje tagadni azt a hitet, hogy a brutális erõszak döntõ gyõzelmet arathat. S így névtelen leveleket kapok, amelyek azt tanácsolják nekem, hogy az együtt-nemmûködés menetét még akkor se tartóztassam fel, ha a nép részérõl rendzavarásokra vezetne. Mások azzal a feltevéssel fordulnak hozzám, hogy én titokban az erõszaknélküliség köpönyege alatt, erõszakos felkelést készítek elõ, sõt azt is tudni vélik, mikor virrad fel az örvendetes nap, amelyen a nyílt erõszakhoz fogok átpártolni. Erõsítgetik, hogy az angolok csak a nyílt vagy a rejtett erõszaknak engednének. Végül ismét mások engem - jól tudom - az egész ország legelvetemültebb gazfickójának tartanak, amiért, szerintük, mindig elrejtem igazi szándékaimat. Legkevésbé sem kétkednek abban, hogy én is, éppúgy mint mindenki más, hiszek az erõszakban. Miután a kard tanának az emberek nagy részére nézve ilyen nagy a hatalma, miután az együtt-nemmûködés sikere fõként minden erõszak elutasításától függ, és miután az e dolgokra vonatkozó nézetem sok ember magatartását befolyásolja, nagyon fontosnak tartom, hogy a kard tanát oly világosan, amint csak lehetséges, kifejtsem.

Hiszem, hogy oly esetben amidõn csupán a gyávaság és az erõszak közti választás maradna hátra, az erõszakot tanácsolnám. Mikor engem 1908-ban megtámadtak és kevés híján megöltek, legidõsebb fiam utólag azt kérdezte, mit kellett volna tennie, ha történetesen jelen van a támadáskor: vajon el kellett volna szaladnia és messzirõl néznie, hogyan ölnek meg, vagy pedig amit szeretett volna tenni - tulajdon testével kellett volna megvédenie? Azt feleltem neki, hogy kötelessége lett volna megvédelmeznie engem még erõszak alkalmazásával ís. E megfontolás alapján vettem részt a búr-háborúban, az úgynevezett zulu-lázadásban és a világháborúban. E megfontolás alapján tanácsolom mindazoknak, akik az erõszakban hisznek, hogy magukat a fegyver használatában gyakorolják. Szívesebben látnám, ha India a fegyverhez nyúlna, hogy becsületét védelmezze, semmint, hogy gyáva és tehetetlen szemlélõje maradjon tulajdon megbecstelenítésének.

Ezzel szemben hiszem, hogy az erõszaknélküliség magasan az erõszak felett áll. Megbocsátani férfiasabb dolog, mint büntetni. A megbocsátás ad becsületet a harcosnak. De a megbocsátás csak akkor jelent gyõzelmet önmagunkon, ha megvan a hatalmunk a büntetésre. A megbocsátásnak nincs jelentõsége, ha valamely védekezni képtelen lény látszólag teszi. Az egér esetében aligha mondhatnók, hogy megbocsát a macskának, mikor magát ettõl széttépni engedi. Ezért nagyon jól meg tudom érteni azok érzelmét, akik Dyer tábornoknak s a hozzá hasonlóknak igazságos megbüntetését kívánják. Ha tehetnék, darabokra tépnék ezeket. Ugyancsak nem hiszem azt sem, hogy India magatehetetlen volna. Magamat sem tartom tehetetlen és védtelen teremtménynek. Csak éppen nemesebb célra szeretném tartogatni India erejét és a magamét.

Ne értsenek félre. Az erõ nem testi képességekbõl ered. Az erõ hajthatatlan akarat szülötte. A zulu mindenesetre felülmúlja testi erõ tekintetében az angolt. De azért elszalad még egy angol fíú elõl is, mert fél a revolvertõl, amelyet a fíú vagy védelmében másvalaki használhatna. Fél a haláltól s ezért hatalmas termetének ellenére is erõtlen. Mi indiaiak minden nehézség nélkül elképzelhetjük, hogy háromszázmillió emberi lénynek nem kell félnie százezer angoltól. A határozott megbocsátás tehát részünkrõl az erõnk határozott megismerését jelenti. A megbocsátás megvilágosodásában hatalmas erõhullámnak kell felcsapnia bennünk, oly erõnek, amely egy Dyert vagy egy Frank Johnsont megakadályozhatna abban, hogy gyalázattal és szégyennel tetõzze Indiának önmegadón lehajtott fejét. Azzat nem törõdöm sokat, hogy pillanatnyilag nem érhetem el célomat. Még nagyon is eltaposottaknak érezzük magunkat ahhoz, hogy ne támadjon bennünk harag és bosszúvágy. De nem szûnhetek meg folyvást hangoztatni, hogy India csak nyerhet azzal, ha lemond a büntetés jogáról. Nekünk különb a tennivalónk, nekünk nagyobb missziót kell teljesítenünk e világon. Nem vagyok látnok. Azt állítom, hogy gyakorlati idealista vagyok. Az erõszaknélküliség vallása nem csupán a risik és a szentek számára rendeltetett, hanem a közönséges nép számára ís. Az erõszaknélküliség törvénye felel meg mivoltunknak, mint ahogy az erõszak a vadállat törvénye. A vadállatban szunnyad a szellem, úgyhogy nem ismerhet más törvényt, mint a fizikai erõét. Az ember méltósága megköveteli, hogy egy magasabbrendû törvénynek - a szellem törvényének hódoljon.

Ezért vállalkoztam arra, hogy Indiában ismét életbe hívom az önfeláldozás õsi törvényét. Hiszen a Szatjágraha és társai: az együtt-nemmûködés és a polgári ellenállás csupán új nevek a szenvedés törvényére. A risik akik az erõszaknélküliség törvényét az erõszak világának közepette felfedezték, nagyobb lángelmék voltak Newtonnál. S ugyanakkor nagyobb hadvezérek voltak, mint Wellington. Noha járatosak voltak a fegyverforgatásban, mégis felismerték haszontalan voltát és a gyötrelmekben vergõdõ világnak azt tanították, hogy üdve nem az erõszakban, hanem az erõszaknélküliségben rejlik. Az erõszaknélküliség kihatásában tudatos szenvedést jelent. Nem jelent behódolást az igaztalanság akaratával szemben, hanem az egész lelki erõ latbavetésével egyértelmû a zsarnokság ellenében. Amíg ez a törvény irányítja mûködését, addig minden egyes ember képes lehet egy zsarnoki birodalom minden hatalmával szembeszállni, hogy becsületét, vallását, lelkét megvédelmezze s ezáltal oly ütközõvé váljék, amely ama birodalom összeomlását vagy újjászületését idézi elõ.

Eszerint tehát nem azért kívánom Indiától, hogy az erõszaknélküliséget alkalmazza, mert gyönge. Azt kívánom, hogy erejének és hatalmának tudtában gyakorolja az erõszaknélküliséget. Nincs szüksége semmiféle járatosságra a fegyverforgatásban ahhoz, hogy ezt az erõt és hatalmat kifejthesse. Csak azért tartjuk szükségesnek, mert úgy látszik mi nem látunk egyebet magunkban, az emberben, hústömegnél. Azt óhajtom, ismerje fel India, hogy lelke van, amely nem fog alulmaradni, sõt inkább túl fog emelkedni minden testi nyomorúságon, és az egész világ minden erõivel is dacolni képes. De miután én mégis gyakorlati ember vagyok, nem szeretnék várni, míg India belátja a szellemnek a politikában való alkalmazhatóságát. Érezze bár magát India gyöngének és védtelennek az angolok gépfegyvereivel, tankjaival és repülõgépeivel szemben, fogadja bár el gyengeségének érzetében az együtt-nemmûködést, az együttnemmûködés azért mégis ugyanúgy betölti célját: mindenesetre fölszabadítja az országot az angol igazságtalanság pusztító súlya alól, ha megfelelõ számú ember teszi magáévá.

Az együtt-nemmûködést megkülönböztetem a Sinn-Feinek elvétõl is, mert eredeti elgondolási formájában lehetetlen, hogy az erõszakkal karöltve haladjon útján elõre. De mi több, még az erõszak híveit is szeretném felszólítani, hogy tegyenek kísérletet a békés együtt-nemmûködéssel. Ha ez nem válnék be, annak oka nem a benne rejlõ gyöngeség lenne, hanem az, hogy nem csatlakoztak hozzá elegen. Akkor aztán mindenesetre elérkeznék a valóságos veszély pillanata. Büszkelelkû férfiak, akik népük megaláztatását nem bírnák tovább elviselni, szabadjára eresztenék a nép haragját. Erõszakhoz folyamodnának. Amennyire láthatom a dolgokat, el kellene pusztulniuk, anélkül, hogy magukat vagy hazájukat az elnyomatás alól felszabadíthatták volna. Ha India a kard tanát fogadja el, talán kivívhat vele pillanatnyi sikert, de akkor megszûnik lelkem büszke lenni. Feloldhatatlan kötelékek fûznek Indiához, hiszen mindent neki köszönhetek. Rendületlenül hiszem, hogy hivatása van az egész világ számára. Nem szabad vakon utánoznia Európát. Ha India a kard mellé szegõdik, akkor számomra elérkezik a megpróbáltatás nehéz órája. Remélem, nem fogom felmondani a szolgálatot. Vallásom nem ismer országhatárokat. Ha a hit élõ valami bennem, akkor még hazaszeretetem is diadalmaskodni fog. Életemet India szolgálatának szenteltem az erõszaknélküliség hitvallásában, amely meggyõzõdésem szerint a hinduság gyökere.

Szeretném ma azokat, akik nem bíznak bennem, komolyan inteni, hogy a csak imént kezdett harc nyugodt menetét ne zavarják meg az erõszakra való unszolással, abban a feltevésben, hogy magam is erõszakot akarok. Undorodom a titkolódzástól és bûnnek tartom. Engedjék, hogy az erõszaknélküli együtt-nemmûködés elvégezze munkáját, akkor majd meglátják, hogy nem rejtegetek mögötte semmiféle hátsó gondolatot.

KÉPEK