|
Hailé Szelasszié életét és korát röviden bemutatni nem könnyű feladat. De nemcsak a helyszűke miatt vagyok nehéz helyzetben, hanem írásom tárgya miatt is. Hailé Szelassziéról már sokan és sokféleképpen írtak. Kötetek tucatjai szólnak ellene és mellette, s mindkét oldalon egyaránt találhatunk valótlan állításokat. A raszták például szent embernek (sőt istennek) tekintik, mások (a baloldalon...) korrupt despotának. Én nem tudok és nem akarok állást foglalni. Írásom alapjául Harold G. Marcus: Haile Sellassie I – The Formative Years c. könyve szolgált, amely a leghitelesebb monográfia e témában.
I. Gyermekévek (1892 – 1911)
Hailé Szelasszié 1892. július 23-án született Etiópiában, a Hararhoz közeli Edzserszagoróban. A keresztségben a Tafari nevet kapta. Apja rasz Makonnen (rasz = birodalmi herceg) Harar város és a környező tartomány teljhatalmú kormányzója, az 1896-os aduai csata hőse, II. Menelik császár (1889–1913) unokatestvére. Így Hailé Szelasszié neve megkeresztelésének pillanatától Tafari Makonnen. (Etiópiában második névként mindenki apja nevét használja. A Hailé Szelasszié később felvett név, de erről majd később...) Tafari anyja, Jisimabét apjának második felesége. Jisimabét tíz gyermeke közül Tafari az egyetlen, aki megérte a felnőttkort, de Jisimabét meghalt Tafari kétéves korában. Egy féltestvére volt, Jilma, apjának előző házasságából.
Tafari már igen korán francia neveltetésben részesült a harari francia kapucinus misszionáriusoktól, de mindig hithű etióp ortodox maradt. 13 évesen magasrangú császári hivatalnok lett, amikor dadzsazmaccsá, vagyis kormányzóvá nevezték ki egy kis tartomány élére. Amikor apja 1906-ban meghalt, Tafari ott ült a halálos ágyánál. Később így emlékezett rá vissza:
„Apám Őméltósága és jómagam között különleges szeretet volt, amit máig is érzek. Mindig büszke volt arra a munkára amit végeztem, és arra, hogy engedelmes vagyok. Hivatalnokai és emberei is tiszteltek és szerettek, mert csodálattal szemlélték azt a ragaszkodást, amelyet apám irányomban mutatott.
Figyeltem apám Őméltóságát, amint legjobb képességei szerint igyekezett eleget tenni keresztény kötelességeinek, ahogy a pénzét adta a bajba jutott szegényeknek és az egyháznak, és ahogy imádkozott minden alkalmas órában. Ahogy nőttem, a spirituális vágy arra vezetett, hogy vetélkedjek vele, és úgy viseljem magam, hogy példája megmaradjon bennem."
Rasz Makonnen a halálos ágyán Menelik császár gondjaira bízta a fiát, remélve, hogy az örökölheti tisztségét Harar élén. Az uralkodó azonban túl fiatalnak találta Tafarit, és annak féltestvérét, Jilmát nevezte ki. Tafari kárpótlásul egy kisebb körzetet kapott, valamint azt a lehetőséget, hogy a nem sokkal korábban alapított II. Menelik középiskolában tanulhasson. Ugyanebben az iskolában tanult a későbbi uralkodó, Jaszu (Menelik unokája), de míg Tafari a könyvtárakban készült vizsgáira, addig Jaszu leginkább a bárokban volt megtalálható.
Jilma 1907-ben meghalt, de Tafari még ekkor sem léphetett apja örökébe. Ekkor Szidamo tartomány korányzója lett, amelyet két éven át általános elismerést kiváltva igazgatott. Menelik, az öreg császár egészségi állapota időközben annyira megromlott, hogy a kormányzást egy régenstanács vette át. Menelik Jaszut nevezte meg trónörökösként, s mellé rasz Taszammát rendelte, aki viszont Tafari pártfogója volt. Így történhetett, hogy Tafari 1909-ben végre visszatérhetett Hararba. Ekkor volt 17 éves.
II. Út a hatalom felé (1911 – 1916)
1911-ben feleségül vette Menent, rasz Mikael unokáját, vagyis Jaszu unokahúgát. E házasság valószínűleg egyáltalán nem volt mentes politikai érdekektől (számos ehhez hasonló „békítő" jellegű házasság köttetett a soai és a rivális vollói családok között), de Tafari és Menen házassága kivételesen jól sikerült. Őszinte szeretet fűzte őket egymáshoz Menen 1962-ben bekövetkezett haláláig.
1911-ben meghalt a régens rasz Taszamma. A tizenhat éves Jaszu megakadályozta, hogy egy másik régenst állítsanak a helyébe, és maga vette át a tanács irányítását. Ezzel gyakorlatilag megkezdődött Jaszu uralkodása, bár Menelik csak 1913-ban halt meg a hivatalos bejelentés szerint. Jaszu mögött mindvégig ott állt apja, a nagyhatalmú vollói kormányzó, rasz Mikael, akit eredetileg Alinak hívtak. Bár kényszerből kikeresztelkedett, mohamedán vallását sohasem adta fel, és Jaszut is ebben a szellemben nevelte fel. Korábban sokat vádolták őket azzal, hogy iszlamizálni szerették volna a keresztény Etiópiát, ma már azonban tudjuk, hogy valójában az a nemes szándék vezette őket, hogy a térség muszlimjait a keresztényekkel egyenrangúvá tegyék, valamint, hogy egyesítsék a keresztény és a mohamedán erőket a gyarmatosítók elleni harcban. Ehhez azonban a korabeli Etiópia keresztény hierarchiájának még nem volt meg a kellő „türelme".
Amikor kitört az első világháború, Jaszu arra számított, hogy Olaszország a központi hatalmak oldalán lép a háborúba, s ekkor Etiópia, mint az Antant szövetségese „felszabadíthatja" Eritreát, az olasz gyarmatot. Olaszország azonban az Antant szövetségese lett, következésképp Jaszu a központi hatalmak oldalán álló Törökország felé szőtt szorosabb szálakat. Ezt viszont az etiópiai elit ismét az iszlám irányába tett lépésként értékelte, ráadásul az Antant is figyelmeztető diplomáciai lépéseket tett. Végül az addisz ababai ellenzék 1916-ban megfosztotta trónjától a távol lévő Jaszut. Az új uralkodó Menelik fogadott lánya, Zauditu lett, aki mellé koronahercegként és régensként (de nem, mint trónörököst) rendelték Tafarit, aki ekkor kapta meg a rasz címet. Tévedés volna azt gondolni, hogy éppen azért lett Tafari a régens, mert ő volt a legrátermettebb. Éppen ellenkezőleg, az ellenzék vezéregyéniségei azt gondolták, a huszonnégy éves Tafari könnyen irányítható báb lesz. Az ifjú rasz azonban hamarosan bebizonyította, hogy tud élni az ölébe hullott lehetőséggel.
Jaszu trónfosztásába természetesen sem ő maga, sem apja nem nyugodott bele. Rasz Mikaelt még 1916-ban éppen rasz Tafari győzte le a sagale-i csatában, s így győztes hadvezérként vonulhatott be a fővárosba. Hamarosan Jaszut is elfogták.
III. Tafari, Etiópia régense (1916 – 1930)
Bár Tafarit eredetileg „csak" régensként állították Zauditu mellé, hamarosan trónörökösként kezdett viselkedni. Kétséget sem hagyott afelől, hogy Etiópiának valójában ő az uralkodója, és nem a műveletlen Zauditu.
Nem sok híja volt, hogy Tafari politikai karrierje hamar véget érjen. 1918 végén Etiópiát is elérte a világméretű spanyolnátha járvány. Tafari Addisz Ababában az elsők között esett ágynak, és hamarosan olyan rosszul lett, hogy már az utolsó kenetet is megkapta, ám mégis felépült. (Állítólag ezt mondta orvosának: „Mellettem kell maradnod. Isten majd másokat gyógyít.") A járvány súlyosságát jól jellemzi, hogy Addisz Ababa öt európai orvosa közül három meghalt, egy olyan beteg lett, hogy képtelen volt dolgozni – az ötödikre pedig annyi munka szakadt, hogy majdnem abba halt bele.
Reformok
Etiópiára nagy veszélyek leselkedtek ebben az időszakban (úgy is mondhatnám: mint mindig...). Egyfelől Etiópia egyesítését (egységesítését) II. Menelik korántsem fejezte be, s a hagyományos észak–déli ellentétek továbbra is fennálltak. Az északi tartományok (ld. a térképet), Tigré, Volló, Gondar és Godzsam csak nehezen integrálódtak az egységesülő Etiópiába. Ezekben a tartományokban hagyományosan nagy volt a helyi uralkodók hatalma, így nehezen fogadták el a központi császári irányítást.
Másfelől Etiópiát folyamatosan fenyegette a gyarmatosítás veszélye. Tafari hiába kötelezte el magát a szövetséges hatalmak mellett, azok elutasították, hogy belépjen a világháborúba, amikor felajánlotta, hogy ha fegyvereket kap, partra száll Arábiában, s hátba támadja Törökországot. A nagyhatalmak persze nem ok nélkül utasították el azt, hogy fegyvereket adjanak el Etiópiának: attól féltek, hogy a független Etiópián át a fegyverek tovább vándorolnak a gyarmati területek függetlenségi mozgalmai felé.
Ezen túlmenően az ország felett Damoklész kardjaként lebegett a rabszolga-kereskedelem vádja. Határozottan meg kell különböztetnünk az etiópiai rabszolgatartást az országon keresztül folyó rabszolga-kereskedelemtől. Noha a rabszolgatartás az egész térségben (mohamedánok és keresztények számára egyaránt) évezredes hagyomány volt, sohasem volt embertelen termelési mód (miként az ókori Rómában, vagy az újkori Amerikában). Ugyanakkor a kereskedelmet szinte kizárólag Arábiából bevándorolt mohamedánok folytatták, s a belső területekről szülőföldjük felé szállították „árujukat". Etiópiában az ősi törvénygyűjtemény (a Fatha Nagaszt: Királyok Törvényei), valamint már egyes középkori császárok törvényei is tiltották, hogy a birodalom keresztény alattvalói rabszolgákkal kereskedjenek. Vásárolhattak ugyan rabszolgát, de nem lehetett megélhetési forrásuk az emberkereskedelem. A legtöbb etióp családban a rabszolgáknak a szó legnemesebb értelmében helyük volt, és semmivel nem éltek rosszabb körülmények között, mint bármelyik szabad paraszt. Más kérdés, hogy a parasztság is jórészt nyomorúságos körülmények között élt, de ennek semmi köze a rabszolgaság intézményéhez. Azt a megkülönböztetést, amelyet mi most megtettünk rabszolgatartás és rabszolga-kereskedelem között, általában nem tette meg a korabeli nyugati közvélemény, így fennállt annak a veszélye, hogy Etiópiát előbb-utóbb a rabszolgaság elleni küzdelem jegyében fogják gyarmatosítani. Tafari azonban munkához látott...
Elsőként Etiópia kommunikációs hálózatát vonta felügyelete alá: a nagyobb városok postahivatalaiba saját embereit ültette. Így nem volt a birodalomban olyan fejlemény, amelyről idejében ne szerzett volna tudomást. A következő lépés az ország gazdaságának átalakítása volt. A Tafari által újonnan kinevezett állami (császári) adószedők az addigi szokástól eltérően nem az általuk beszedett adó meghatározott százalékát kapták, hanem fix havi fizetést, ami által egyszerre nőttek az állam bevételei, s némileg csökkentek a paraszti terhek.
Ha Tafari régens érdemeit kell számba vennünk, mindenképp az a legfontosabb, hogy 1923-ban elérte, Etiópiát vegyék fel a Népszövetségbe. Addig Etiópia csak egyetlen világszervezetnek (a Nemzetközi Posta Uniónak) volt a tagja, így tulajdonképpen 1923-ban lépett a világpolitika színpadára. A belépés nem volt zökkenőmentes elsősorban Nagy-Britannia rabszolga kereskedelem ellenes harcai miatt, de Franciaország és nem utolsó sorban Olaszország (!) támogatásával végül sikerült Etiópiát (Abesszínia néven) beléptetni a világszervezetbe, annak teljes jogú tagjaként. A tagság elméletben garantálta, hogy egy esetleges támadás esetén a többi tagállam védelmet nyújt Etiópia számára. Hogy ez mennyire csak elmélet volt, azt felesleges különösebben ecsetelni...
A nagy utazás
1924-ben a régens elhatározta, hogy diplomáciai úton megkísérli tengeri kijárathoz juttatni Etiópiát. Eredetileg ez lett volna a célja annak a több hónapos utazásnak, amelyet széles kíséretével 1924 májusa és augusztusa között tett. Az első állomás természetesen Jeruzsálem, a második Kairó volt, ahol több pontban tisztázták az Alexandriai Patriarchátus és az Etióp Orthodox Egyház viszonyát. Ezt követően Tafari Franciaországba utazott, amely európai látogatásai során legfőbb „bázisa" maradt. Párizsban, Londonban és Rómában egyaránt tárgyalásokat folytatott egy esetleges etióp kikötő ügyében, ám mindenhonnan üres kézzel kellett távoznia. Néhány érdekesség az utazásokkal kapcsolatban: Rómában találkozott Mussolinivel, akivel kifejezetten kedélyes beszélgetést folytatott... Londonban – bár a Cambridge University díszdoktorrá avatta – megsértették azzal, hogy nem fogadták kellő tisztelettel az angol királyi udvarban. Az említett országokon kívül ekkor járt Belgiumban, Luxemburgban, Svédországban és hazafelé Görögországban. Szeretett volna elmenni Bécsbe is, de más elfoglaltságai miatt csak követeit küldhette oda.
Hazatérve Etiópiába folytatta az ország belső reformját. Rabszolga felszabadító rendelete után iskolát alapított a felszabadított rabszolgák gyermekei számára, de ezen kívül is rendkívül sokat tett az állami oktatás fejlesztéséért. E tekintetben ne felejtsük el, hogy gyakorlatilag a nulláról kellett indulnia.
1928-ban elérkezettnek látta az időt arra, hogy királlyá (négusz) koronáztassa magát. Némiképp homály fedi, hogy ezt hogyan sikerült elérnie, tény viszont, hogy maga Zauditu császárnő helyezte Tafari fejére a koronát, akinek a címe ezzel negusz Tafari lett. Ezzel immár nem első volt az egyenlők, vagyis a raszok között, hanem elérhető közelségbe került számára a császári cím – mindössze a császárnő halálát kellett kivárnia. A raszok ezért érthető módon ellenségesen fogadták Tafari királlyá koronázását, s többen (pl. Balcsa, majd Gugsza) fellázadtak ellene, de a négusz mindig felülkerekedett rajtuk. Ugyancsak 1928-ban örök barátsági szerződés köttetett Olaszország és Etiópia között, amely mindössze hét évig állta ki az idő próbáját...
1930-ban meghalt Zauditu. Tafari, mint a birodalom egyetlen négusza, régense és trónörökös hercege, pontosan a császárnő halála után hét hónappal lépett a trónra I. Hailé Szelasszié, azaz A Szentháromság Ereje néven. |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
