A Sierra Leone-i polgárháború okai
A Sierra Leonéban zajló konfliktus nem etnikai csoportok, vagy politikai pártok küzdelme. Az okokat más, egymással összefüggõ tényezõben kell keresnünk.
Az elsõ ilyen tényezõnek szociális okai vannak. Ebben az aspektusban a tengerparton és a nagyvárosokban élõ viszonylag gazdagabb és idõsebb generáció áll szemben az ország belsejében élõ tanulatlan, fiatal nemzedékkel. A szegényebb régiókban élõ kamaszok kilátástalan, nagyon rossz szociális körülmények között élnek, s a RUF-hoz való csatlakozás hízelgõ karrierlehetõség a számukra. A lázadók között a szegény fiatalok húst ehetnek, saját fegyverük lehet, és végeredményben szabadon garázdálkodhatnak. S mivel a lázadóknak sem ideológiájuk, sem (politikai) programjuk nincsen, a konfliktus elsõ ránézésre értelmetlennek tûnhet. És valóban az is. A Sierra Leonét már egy évtizede terrorizáló állapot bizonyos értelemben tényleg értelmetlen: az ártatlan lakosok terrorizálásának, amputálásának, megkínzásának, meggyilkolásának szükségességét semmi nem igazolja. Hacsak...
Egy gyémántbánya a sok közül, ami a lázadók kezén van
Hacsak nem vesszük figyelembe a konfliktus hátterében rejlõ második, ún. gazdasági okokat. Sierra Leone ásványkincsekben gazdag. A gyémántbányák pedig a szegény emberek lakta régiókban vannak, nagy részük a lázadók ellenõrzése alatt. A RUF az eladott gyémántokból fegyvereket, élelemet, s drogot vásárol. Ameddig tart a konfliktus, addig káosz és dezintegráció jellemzi az országot. És ameddig káosz van az országban, addig a lázadók szabadon ki tudják használni a bányák adta anyagi lehetõségeket. Ez ilyen „egyszerû”.
Harmadik okként a jelenlegi káosz fenntartását preferáló Libériát jelölhetjük meg. Azzal, hogy Libéria (Charles Taylor elnökkel az élen) a gyémántokért cserében támogatja a RUF lázadóit, õ maga is felelõs a polgárháború "fenntartásáért".
Sierra Leone társadalma
A felszabadított rabszolgák által alapított Sierra Leone, a 210 dolláros egy fõre jutó hazai össztermékével (GDP) ma a világ egyik legszegényebb országa.
Valaha szebb idõket élt át a kb. 4.2 millió lakosú, tengerparttal rendelkezõ kis nyugat-afrikai állam. A háború kirobbanása elõtt jól kifejlesztett idegenforgalommal rendelkezett a végelláthatatlan tengerpartjának és a Freetown körül beerdõsített gyönyörû dombjainak köszönhetõen. Sierra Leone fõleg az Amerikából hazatért felszabadított rabszolgáknak adott otthont, akárcsak a szomszédos Libéria. Ezért is nevezték Libériát a „szabadság országának”, Sierra Leone fõvárosát pedig a „szabad emberek városának”. A Sierra Leonébe otthonra lelt közösségeit a régió legmodernebb és leggyorsabban fejlõdõ közösségeinek tekintették. 1827 felé a fõvárosban megalapították Nyugat-Afrika elsõ egyetemét Fourah Bay College néven. Az egyetem a régió valamennyi jómodú, középosztályhoz tartozó diákjait vonzotta. Az egyetem még ma is ügyvédeket és meglepõen sok újságírót képez ki. A társasági élet a Freetownot körülvevõ hihetetlen sok templom körül szervezõdik. A baj egyik forrása azonban éppen ott kezdõdött, hogy a csodálatra méltó városok régiója el van vágva az ország többi részétõl, ahol közhelyesen fogalmazva bár, de a szegénység az úr. Az ország belsejében élõ, szegény és tanulatlan fiatalokat pedig bántja, hogy a városokban élõ elit az õ területeiken lévõ gyémánt bányákból gazdagodott meg.
Kereskedõk
Sierra Leonéban szinte valamennyi család megtapasztalta a polgárháború szõrnyûségeit: a lázadók által végrehajtott tömeges gyilkosságok miatt az átlagos élettartam ma az egyik legalacsonyabb a világon, mindössze 37 év. A hummanitárius szervezetekre majdnem minden területen szükség van. Az országon belül 700.000 ember volt kénytelen elhagyni otthonát és máshová költözni, s félmillióra tehetõ azon emberek száma, akik a határokon túlra voltak kénytelenek menekülni. Sokan menekülnek az észak felé szomszédos Guinéeba (kb. 400000 fõ), a keleti oldalon szomszédos Libériába (100000 fõ), vagy az országon belül Freetown fõvárosba (250000 fõ). A menekültek sorsát megnehezíti az is, hogy a határokhoz közel található menekülttáborok könnyû célpontok a lázadók számára, így a RUF gyakran foglal el menekülttáborokat, s öli meg az ott tartózkodókat, netán saját kiképzõtáborrá alakítva át azt, a menekülteket kényszeríti katonáskodásra. Becslések szerint az ország területén belül 1.5 millió ember él a lázadók ellenõrizte területeken. Ezen lakosok számára egész egyszerûen lehetetlen a hummanitárius segítségnyújtás. A legnehezebb helyzetben a nõk és a gyermekek vannak, akik a lázadók atrocitásainak legfõbb szenvedõi. A menekülttáborok tele vannak olyan áldozatokkal, akiknek karjait, lábait a lázadók puszta szórakozásból amputálták. A lázadók által elrabolt gyermekek száma háromezerre tehetõ. Nekik esélyük sincs arra, hogy iskolába járjanak.
Utcakép (Freetown)
A gyemántok szerepe
Sierra Leonéban az elsõ gyémántot 1930-ban találták, de a jelentõs gyémánt kitermelés 1935-ben kezdõdött meg. A Sierra Leone-i termelés jellegzetessége, hogy nagy számban található nagyon jó, drágakõ minõségû gyémánt.
Az ország "sztárját", a 969 karátos gyémántot a Koidu övezetben fedezték fel. 1937-re évi egymillió karátot bányásztak, s 1960-ban az éves termelés a kétmillió karátot is elérte. 1930-tól 1998-ig megközelítõleg 55 millió karátot bányásztak hivatalosan Sierra Leonéban. 270 USA dollárral számolva karátonként 1996-ban a gyémántokból származó összeg 15 billió amerikai dollárra rúgott.
1935-ben a gyarmati hatóságok a De Beers` Sierra Leone Selection Trusttal (SLST) egy olyan megállapodást kötöttek, melynek értelmében a vállalat 99 évre elõre megkapta az ország majdnem egész területére vonatkozó bányászati jogokat. Ettõl függetlenül 1956-ra kb. 75000 illegális bányász tartózkodott Kono Övezetben, a gyémántlelõhelyek szívében, amely azt jelzi, hogy a rend és a jog nem okoz különösebb akadályt számukra a drágakövek csempészetében. A vevõk és a csempészõk fõleg libanoni kereskedõk voltak. Mivel Kono és Freetown között az 50-es évek elején a biztonságot megerõsítették, a libanoni csempészek a köveket Libériába szállították. Libéria fõvárosában ekkor „gyémánt-boom” volt, ezért az antwerpeni és az izraeli gyémántkereskedõk irodájukat Monroviába helyezték át. A De Beers 1954-ben Monroviában vásárolt egy irodát, hogy jobban az ellenõrzése alatt tudja tartani a kereskedelmet. 1955-ben a gyarmati hatóságok elvetette az SLST országos monopolját, bezáratta Yengema és Tongó mezõit, egy kb. 450 négyzetméteres kerületet. 1956-ban mindegyik bányászatra kiadott engedély magában foglalta, hogy bennszülöttek is bányászhassanak. Ezek az engedélyek fõleg olyan libanoni kereskedõk kezébe kerültek, akik már a századforduló idején letelepedtek Sierra Leonéba.
Gyémántbánya Sierra Leonéban
1968-ban, a függetlenséggé válás után hat évvel Siaka Stevens kerül a hatalomra. A populista miniszterelnök a gyémántokat és az SLST jelenlétét rövid idõ alatt politikai célokra használja fel, felbátorítva ezzel az illegális bányászokat. Stevens félig-meddig bûnözõi tevékenységekkel maga is bekeveredett az illegális gyémántbizniszbe. 1971-ben megalapította a National Diamond Mining Companyt (NDMC), ami egyben államosította az SLST-t. A továbbiakban így minden lényeges döntés a miniszterelnöktõl, és annak jobb kezétõl, a libanoni Jamil Mohammed üzletembertõl származott. Az 1970-ben több mint kétmillió karát exportálása 1980-ban 595000 karátra emelkedett, míg 1988-ban csak 48000 karát volt. 1984-ben az SLST a megmaradó részesedését a Jamil ellenõrzése alatt álló Precious Metals Mining Company (PMMC) részére adta el. 1985-ben Stevens megbukott, s Joseph Momoh lett az ország elnöke. Momoh egyenesen Jamil kezei között találta magát. A hetvenes évek végétõl a kilencvenes évek elejéig a libanoni polgárháború hatásai „tükrözõdtek” Sierra Leonéban. Számos libanoni milícia húzott hasznot Sierra Leone-i honfitársaik pénzügyi támogatásából és az ország gyémántjai mindegyik frakció számára fontos informális adóbázisnak bizonyultak. Miután 1987-ben Jamil kénytelen volt elmenekülni az országból, a gyémántokhoz vezetõ út nyitva állt olyan izraeli „befektetõknek”, akik orosz és amerikai bûnözõ családokkal álltak szoros kapcsolatban, illetve szerzõdéses viszonyban voltak az antwerpeni gyémánt kereskedéssel.
Nem sokkal késõbb, hogy a RUF lázadói 1991-ben kirobbantották a polgárháborút, Momoh helyett katonai kormány jut hatalomra. Ez persze nem vet gátat a RUF ténykedésének, s a lázadók tovább folytatják a harcot. Libéria a RUF bankára és elsõszámú támogatója lett, cserébe a Sierra Leonéból ellopott gyémántokkal kereskedhetett. A kilencvenes évek végére Libéria a gyémántokkal kapcsolatos bûncselekmények legfõbb központjává vált, a jól prosperáló üzletet az Afrikára kiterjedõ fegyver-és drogkereskedelemmel éppúgy összekapcsolva. A RUF számára Libéria egyben a gyémántok „kivezetõ nyílása” is. Nem csoda, hogy a RUF ugyanannyi energiát fektet a gyémánt bányászatába, mint a harcokba: amíg 1996-ban 15000, addig 1998-ban már két és fél millió karát gyémántot adott el Belgiumnak!
forrás: konfliktus.index.hu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
