Sokan jelképnek látnak, valamiféle kedélyes forradalom vagy mosolygós ellenállás szimbólumának.
- Nem vagyok én a jelképe semminek! Csak annyiban amennyiben mindenki jelkép, a saját életünk jelképei vagyunk. De az igaz, hogy ellenállásra és összefogásra van szükség, mert a világ beteg, megőrült.
Pontosan miben nyilvánul ez meg? Mi az, ami ellen össze kell fogni?
- Nagyon leegyszerűsítve: a pénz. Ha van ördög, a pénz az. Van, akinek van pénze, van, akinek nincs. Van, akinek van útlevele, van, akinek nincs, mert ahhoz is pénz kell. Van, aki utazhat, van, aki nem. És mindez véletlenszerűen, igazságtalanul van elosztva. Rengetegen éheznek a világon, a munka egyre kevesebb, de enni csak kell.
Pusztán szociális problémának látod ezt vagy általánosabb problémáid vannak vele?
- Igazságtalanságnak látom. A szakadék a világ gazdagjai és szegényei között egyre csak nő. Ez előbb-utóbb radikalizmushoz is vezet majd.
A radikalizmus számodra pozitív vagy negatív fogalom?
- A radikális gondolkodás jó. Ha erőszak társul hozzá vagy kirekesztés, akkor nem. Sok beszélgetésre és összekapaszkodásra van szüksége a világnak. Rengeteg ember hal éhen. Nem volt olyan régen, amikor mindannyian boldogok voltunk, hogy leomlott a berlini fal és azóta azt gondoljuk, hogy minden megoldódott. Pedig nagyon nem. Új falak is épülnek: Ceutában (Spanyolország és Marokkó között), vagy az USA mexikói határán. Mindegy hogy milyen okból, de ezek ugyanúgy korlátozzák az emberek szabadságát. Gibraltárnál az elmúlt négy évben több afrikai menekült halt meg, mint ahányan annak idején a berlini falon átszökni próbálkozók közül a negyven év alatt összesen. Az új falakat is le kell bontani. Minél kevesebb határ van, annál jobb. Szerencsére én sokat utazom, mostanában Brazíliába, Argentínába, Maliba és közben látom, hogy a világ problémái közel sem oldódtak meg.
Maliban néhány évvel ezelőtt az Amadou et Mariam számára írtál dalokat és voltál a lemezük producere. Mostanában is foglalkozol hasonló alkalmi projektekkel?
- Nem fogod elhinni, Maliban most Amadou és Mariam fiának a lemezét csinálom, ami inkább hiphop, november körül szeretném befejezni. Nemrég játszottam Roy Paci lemezén, aki tavaly itt volt a Szigeten s játszott a zenekaromban korábban, utána Argentínában a La Colifata rádióval csinálunk egy újabb lemezt (Chao több legendás válogatáslemezt készített ennek a rádiónak, például barcelonai utcazenekarok részvételével). És aztán szeretnék egy portugál nyelvű lemezt, már amennyire tudok portugálul, inkább spanyol-portugál keveréknyelven. De valamit muszáj, mert a fiam Brazíliában él.
A Mano Negra és az első szólólemezed, a Clandestino között elég éles a váltás. A Mano Negra kőkemény, ugrálós, gyors, a Clandestino kedves, melodikus, személyes. A koncerteken azonban most is sokkal inkább a Mano Negrára hasonlítotok. Az utóbbi években írt számaid nem valóak színpadra?
- Soha nem is szántam őket ilyen célra, bár néhányat azért ma is eljátszottunk. Ezt a zenét mindig bárokban akartam játszani és szoktam is.
Az új lemezed szeptemberben jelenik meg. A Clandestino vagy a koncertek hangzása lesz inkább jellemző rá?
- Én mindig teljesen külön világként kezelem a stúdiómunkát és a koncerteket, tehát inkább fog a lemezek hangzásvilágára hasonlítani. Annyival lesz közelebb a koncertekhez, hogy kicsit több benne a gitár.
Tényleg játszol még bárokban? Hol?
- Barcelonában, ahol élek. Hetente két-három este is játszunk valahol, de mindig álnéven. Kitalálunk valami hülye alkalmi nevet, nehogy túl sokan legyenek. Szép dolog, hogy sokan eljönnek a koncertjeinkre, de mégsem romboltathatok le egy bárt azzal, hogy oda hirdetem meg a koncertünket. Nagyon szeretem ezt a fajta zenélést. Egy bárban nagyon, igazán nagyon jónak kell lenni ahhoz, hogy hatást érj el. Nehezebb, mint egy nagy koncerten.
Barcelonának van valami speciális zenei aurája, zenekarok és zenészek közössége, akik a városhoz kötődnek és ennek a közösségnek részben te vagy a mozgatója. Rengeteg zenekar nőtt ki ebből a városból, de ez mintha véget ért volna, mióta betiltották a városban az utcazenélést.
- Mindannyian az utcán kezdtük, én is. A Macaco, a Dusminguet, és az Amparanoia is csak annyiban más, hogy őket a nem a barcelonai, hanem a madridi utcán szedtem fel. Az első La Colifata albumon vagy húsz utcazenekar játszott. De ma a fiatalok nem játszhatnak az utcán. Nagyon kell vigyázniuk, mert rögtön jön a rendőrség, ha kiállnak. Szörnyű. És az igazi képmutatás az, hogy a turizmusban még mindig azzal adják el a várost, hogy milyen bulis, zenés, mondén hely. Nem is értem ezt az egészet. Ha a zenekarok nem lehetnek az utcán, akkor a levegőt veszik el tőlük. Egyébként sem a legjobb évek ezek most zeneileg és ez nem javít a helyzeten.
Miért látod úgy, hogy ma zeneileg éppen nem élünk jó éveket?
- Nincs nagy baj, de azért nem egy hatvanas évek ez mostanában. Igazán meghatározó dolgok utoljára akkor születtek. De így legalább kell jönnie valamilyen nagyobb hullámnak hamarosan, amely megint energiát és változást hoz.
Azért az utóbbi tizenöt-húsz évben az komoly változás volt, hogy már nem angolul éneklő zenekarok is világméretekben is ismertté válhattak, például te is és a világzenei kategóriába sorolt előadók is helyet kaptak a rádiókban, fesztiválokon, lemezboltokban. Ez a kilencvenes évekig nem így volt.
- Jaj, de utálom ezt a "világzene" szót! A világ nagy. Minden zene világzene, például az AC/DC, mert ausztrál. Igazán akkor lesz majd áttörés ezen a területen, ha egy nigériai zenekarnak nem kell eljönnie Nigériából vagy legalább leszerződnie egy multival ahhoz, hogy híres legyen, hanem onnan tud azzá válni és egy nigériai kiadó csinál üzletet a sikeréből.
Az internet talán épp ilyen dolgokat változtathat meg a zeneiparban. Te hogyan látod ezt a folyamatot? Zavar, ha letöltik a számaidat?
- Amikor gyerek voltam a zenegyűjteményem 95%-a másolt kazettákból állt. Valaki megvett egy bakelitlemezt és az egész környék lemásolta. Nincs a letöltésben semmi új és nem is baj. A kazettamásolás nélkül az sem biztos, hogy zenész lettem volna, de biztosan nem ilyen amilyen vagyok, mert sokkal kevesebb zenét ismertem volna meg. A kiadók hazudnak, amikor azt mondják, hogy tönkreteszi őket az internet. Ezek a nagyvállalatok mindenhol ott vannak és amit elvesztenek a CD-eladásokon azt megkeresik az mp3-lejátszókon, mobiltelefonokon, iPodokon, amelyeket ők gyártanak. Régen a lemezeket plakátokon hirdették - ma ez nincs, viszont mindenhol mobilokat hirdetnek.
A közönségedhez való viszonyod valahogy alapvetően másnak tűnik, mint a zenészek többségéé. Nem rajongóként viselkednek, hanem közeli ismerősként tekintenek rád. Mi a tapasztalod ezzel kapcsolatban?
- Nem értem, hogy mi történik vele, miért és hogyan szeretik a zenémet. Sosem voltam kitéve zavaró mértékű népszerűségnek. Otthon gyalog járok, metrózom, sokan megismernek, szóba is elegyedünk, de semmi extrém. Néha megkérdezik, hogy én vagyok-e Manu Chao, de aztán eszükbe jut, hogy Manu Chao biztosan magasabb. Én mindig az utcán vagyok, ott élem az életemet. Újságolvasás, kávé, egy Deportivo La Coruna-meccs egy bárban, ezekre van szükségem. Zenét is mindig az utcán írok. Az otthon alvásra való. Ami a barátnőmmel persze szintén nem rossz.
Weyer Balázs
AJÁNLOM AZ OLDALT
