Lee Perry, a reggae koronázatlan királya (bár o maga nagy kedvvel visel fellépésein játékkoronát) Grammy-díjat kapott nemrég. Eddig a hír, amelynek jelentosége amúgy nulla, mert a kortárs popkultúra egyik legöntörvényubb eloadója röhög az egészen, a szobrocskát majd a kukába vágja, vagy berakja a játékvonatok, gyerekdudák meg a kisautók közé, amelyekkel amúgy is szórakozik koncertek után. Az ido múlásával nem foglalkozó, s egyáltalán az idot mint tényezot életébol kizáró, lassan hetven felé járó Perry azt nyilatkozta, tesz az egészre, mert - figyelem! - a lemezhez, amellyel a reggae-kategóriában hódított, semmi köze. "Nem is én csináltam" - mondja. Mondhatnánk, egy közveszélyes orülttel van dolgunk, aki valósággal sokkolja közönségét a meglepetésekkel, a számtalan albummal, a hiperaktív produceri kreativitással, azzal, ha olyanja van, felgyújtja kingstoni stúdióját, és elköltözik Londonba, majd Svájcba, vagy éppen valamelyik elmegyógyintézet lakója lesz egy idore.

Nem vitás, Lee Perry szórakozik velünk. Közben kitalálta a remix mufaját, hiszen éveken keresztül a háza elott várakozó, kannabiszt ipari mennyiségben fogyasztó fiatalemberekkel addig kínozta, sodorgatta, szöszmötölte egy-egy dalát, amíg azokból 4-5-6, vagy éppen nyolcféle verzió készült; érett eloadóvá nevelte Bob Marleyt, King Tubby után a legnagyobb dub-mágussá vált, aki párcsatornás keverojével és szalagos echójával azt csinálta meg a dallal, amit az ember agyával a fu. Zenébol álmot kreál, a szövegek automatizmusával, a jamaikai "regölés" verbális leleményével egyszerre vérfagylaló és könnyedén vicces. Szövegei eksztatikusak, akár a Keresztes Szent János-költemények.

Perry a 70-es évek elejére a szó legjobb értelmében - gondoljanak errol bármit is a pszichiáterek - "bekattan". Filmrészleteket "szemplingel", kollázst csinál belolük, állathangokat effektez, fegyvert süt el és üvegeket tör dalaiban, motorbicikliket túráztat, gyerekek sírását és az eso zaját veszi fel. 1974-ben aztán minden misztikus orületét kanalizálja: megnyitja a Black Ark Stúdiót, amit saját kézzel fest ki, egy szál gatyában kavar benne fél évtizeden át, megcsinálja a reggae legjobb lemezeit, elég, ha Junior Marvin elképeszto dalaira gondolunk, közben összefut a brit punk legjobb arcaival, a '77-es kokemény The Clash-albumra egy szám erejéig vendégproducernek is meghívják Strummerék, hálából a Clash-lemezre rögzíti a Marvin-Perry-klasszikust, a Police and Thiviest.

Közben a Black Ark, ahol Perry ellentmondást nem turoen szenteli a keveropultot hangszerré, a popkultúra templomává válik: 1976 és 1979 között itt készült Max Romeo agyonidézett War in a Babylonja (talán sokaknak beugrik a Prodigy reggae-cincogással kezdodo elso sikere, na, az is Lee Perry-szerzemény), az Upsetters név alatt megjelent Super Ape, Junior Marvin már emlegetett Police and Thiviese, a Heptones Party Time-ja, vagy a Congos Heart of The Congos címu lemeze.

A hetvenes évek végére aztán Perrynél betelik a pohár: a kemény élettempó, a jamaikai konfúz politikai helyzet, feleségének lelépése, egyesek szerint mindennek tetejébe szellemi stabilitásának részleges elvesztése után 1979 végén porig égeti kedves stúdióját. Elotte a házához érkezo újságírók felettébb különös történéseknek lehetnek szemtanúi: Lee fára mászik, banánokkal beszélget, pénzt eszik, válaszok helyett o kérdezi a riportereket.

Azóta újra dolgozik és kinyilatkoztat. Ahogy o mondja, a Bibliában él.

"Nem lehet vitás, hogy orült vagyok. Én vagyok az az orült, akit Isten azért küldött, hogy kisöpörje a zenébol a rossz embereket" - nyilatkozza, önmagát csodának nevezve. A dolgok megtörténnek, anélkül, hogy tervezné oket. Sosem próbál. "Ha eljön az a nap, amikor próbálnom kéne valamit, kérném a Mindenhatót, hagyjon meghalni. Utálok próbálkozni".

Amikor a 70-es években Angliába érkezett, a brit vámosok megkérdezték az extrém eloadótól, hogy mennyi ideig szándékozik az országban maradni. Így válaszolt: "Nem tudom. Lehet, hogy egy napot, de lehet, hogy ezer évet".

Az ember, aki a Grammy-díjjal együtt az idot is a szemétkosárba hajítja.

Forrás: www.es.hu